V.
1915. július 26.
Úgy határoztam, Bécsben töltök néhány napot. Egészen más, mint lánykoromban, akkor szüleim kíséretében, az ö szemükkel láttam a várost. Most kopottabb, porosabb, de számos izgató, megfejtésre váró titkot rejt. Élvezem a hirtelen támadt szabadságot. Zsuzska elkísérte Lacit. A fiú ragaszkodott hozzá, hogy megmutathassa mátkáját szüleinek. De más mátkaság lett volna ez még egy év elött is! Még Svájcban kaptuk a hírt, hogy Lászlót behívó várja odahaza. Szombathelyen kell berukkolnia, Zsuzska ezt megvárja, aztán Pesten találkozunk. Engem felajz az egyedüllét. Szokatlan talán, így kísérö nélkül tölteni az idöt egy alig ismert városban. De a céltalan kóborlások, kutató, kíváncsi pillantások, váratlan, tartózkodó vagy tolakodó, tapintatos vagy durva megszólítások izgalommal töltenek el. Ifjú özvegy, akinek férjét elragadta a háború? Nem lehet, nem viselek gyászt. Zord szülök elöl menekülö leány, akit nem szeretett férfihoz akarnak kényszeríteni? Gyürüt viselek, asszonynevem van. Rangrejtve, álnéven utazó hercegnö? Azzal legalább egy kísérö mindig van. Félvilági dáma, aki szeretöjét kívánja a hüvös szállodai szoba rejtekében fogadni? Az nem maga rendezi a számláit. Sebesült férjéhez utazó, aggódó hitves? Az siet, s nem érdeklödik a színházak programja iránt. A szálloda portása háromszor megkérdezte, biztos, hogy csak egyetlen jegyet kívánok? Aztán megjegyezte, csoda, hogy operát játszanak ilyenkor, de a háború minden rendes szokást felborított. Mégsem sikerült egyetlen jegyet szereznie, de akkor már ragaszkodtam hozzá, hogy megvegyem az egész páholyt. Ki tudja, milyen társaságba kerülnék másként? Hát most nézhetem az elöadást hátulról, és a legmagasabbról, madártávlatból. Mindegy, úgyis a zene a fontos. Tölem balra, az utolsó páholyban csak két tiszt ül, dragonyosok. Mikor beléptem, meglepve néztek egymásra. Oly régen voltam operában, utoljára I.-vel, Velencében, s az most elérhetetlen, idegen, ellenség. – Hát persze, a Varázsfuvola, hisz az nem más, mint énekelt ostobaság. – hallom oldalról a nyitány alatt. Akkor minek jöttek ide, gyülik bennem a bosszúság. Odalent Tamino menekül, s a színpadot lassan elborítja az alkony.
– Magára vessen, ha ideült, én világosan megmondtam, hogy a szomszéd páholy üres legyen. – csak nem hagyják abba. Éjkirálynö épp megmenti Taminot. Nem egészen önzetlen ez a megmentés. Talán céljai vannak vele. Nem egészen tisztességes céljai vannak vele, ahogy Sarastrónak is Paminával. Ebben egyek, bárhogy küzdjenek is máskülönben. Persze ezt nem lehet kimondani, de a zenében ott bujkál az emésztö vágy, a lebírhatatlan, végzetes vonzalom.
– Nagyon elökelö, egy igazi Engelhure. – hallom oldalról. Az elöadásra nem vonatkozhatott a megjegyzés. Akkor? Egyedül voltam a páholyban, ez szokatlan, mégsem jogosíthat fel senkit arra, hogy epés megjegyzéseket tegyen. Ha I. velem volna, most felállva felpofozná a tisztet, aztán átadná neki a névjegyét. Bár így, elöadás közben talán mégsem, megvárná a szünetet. Te akartál egyedül színházba jönni! Védtelennek érzem magam a mohó, kéjsóvár pillantásoktól. Mégis megnyugtat a tudat, hogy odalent énekelnek, bolondoznak, a szerelmesek próbatételeket állanak ki, és gyöznek. S oly sokan élvezik körülöttem ezt a zenét. A szomszéd páholy ajtaja nyílik, sovány, girhes macskaforma lány lép be. Arca hófehér, sápadt, talán a vastag púdertöl, de vékony, ideges szája vérvörös. Mintha álarcot viselne, barokkos, Mozarthoz illö maszkot. Halk üdvözlés után foglal helyet a két tiszt közötti széken. Meztelen vállai szúrós, szögletesek, melle alig van. Lehunyt szemmel hátrahajtja a fejét, mint aki a zenét élvezi, de látom, a két férfi minden bevezetés nélkül megragadja egy-egy kezét, s az ölükbe vonják. Meglepve fedezem fel, nadrágjuk nyitva, a lány elmélyülten simogatja phallosukat. A két férfi, hosszan elörenyújtott, szétvetett lábbal, vaskos combjukon feszülö nadrággal élvezi a játékot. Hát ezért jöttek ide, nem az opera kedvéért! Csak hárman vannak. A negyedik nem jött el? Nem gondolnám, oly természetes, dekadens gátlástalansággal használják mindketten a lányt. Az apró keze nyomán felmagasodó jogarok hatalmasnak tünnek. Az egyik a szoknyán keresztül a nö combjába markolva súg valamit. A vékony, vörös szája széles mosolyra nyílik, s a lány engedelmesen térdel közéjük, hogy szájával felváltva kedveskedjen nekik. Az egyik tiszt fehér kesztyüs kezével két oldalról megragadva a fejét, s szabályosan ráhúzza rúdjára. A lány megadóan türi, hogy a vöröslö jogar ki-becsúszkáljon szélesre nyitott szájában. A másik tiszt erös, kardhoz szokott keze a lány sovány fenekét markolássza, a kesztyüt ö sem veszi le. Felgyüri a hosszú szoknyát, szabaddá téve a selyem alsónemü takarta csontos tomport. Ha kissé megemelkedem, láthatom a világító, vékony combokat. Odalent Papageno ágál, játszik, bolondozik. Esetlen, de kedves mása az égi szenvedélynek. Az, ami mellettem folyik, az alvilág sátáni szenvedélye. A két robustus Monostatos kegyetlen kíméletlenséggel élvezi a közéjük szorult lányt. A páholyok közti könyöklö alig deréknyi magas. A súlyos, vörös bársonyfüggöny csak dísz. Nem lehet, hogy ne lássak át, nem lehet, hogy ne lássanak át. Most az egyik az ölébe ülteti. A lány oldalra pillantva észrevesz. Elsö riadtságában rémülten menekülne, de a férfi erös karja határozottan rántja magára. A másik észreveszi az ijedtség okát. Kutatón hajol közelebb, amikor szemügyre vette magányos alakomat pimaszul vigyorogva int: Csak menjek át! Aztán hátradölve mutatja tettre kész szerszámját. Hatalmas, befogadhatatlanul vastag. Látható büszkeséggel markolja. Társa eltorzult arccal a szoknya alá markol, a félhomályban is látni, meztelen combján, fenekén rángatóznak az izmok. Aztán lelöki öléböl a lányt, s egy kendövel gondosan megtisztogatja – saját magát. A másik percnyi szünete sem ad a kimerült utcalánynak. Ahogy az elöbb, térdre nyomja, s a szoknyát felhajtva feltárja sovány tomporát. A vörösre coitált, férfimaggal töltött szerv szabadon tátong. De a hatalmas hímtag számára még így is szük. A halk tiltakozó sikolyt a férfi röviden fojtja el, a lány arcát durván a vastag szönyegbe nyomva.
– „Herr, ich bin zwar Verbrecherin, ich wollte Deiner Macht entflieh’n.” – énekli odalent a megkínzott Pamina. Idefent a tiszt még hátranéz – Látom-e? – és hatalmas lökésekkel kezdi gyötörni az alig hallhatóan nyöszörgö lányt. Markoló ujjai vöröslö hurkákat hagynak a sápadt fenéken. Nem tudok mozdulni az undortól. Soha nem sejtettem, hogy az Ember ennyire lealjasodhat. Soha, hogy exhibitionizmus és nemi eröszaktevés beteges egymás ellentéte, ily könnyen egymásra találhatnak. Megigézetten bámulom a szamárhoz illö tagról fehéren csepegö magot. A lány még mindig mozdulatlanul hever, amikor azok ketten, higgadtan rendezve egyenruhájukat, elhagyják a páholyt. Én sem bírom az elöadás végéig, amint biztos lehetek benne, hogy már elhagyták a színházat, határozottan állok fel. Elég volt! Non ragionam di loro, ma guarda e passa!
