Rózsabimbó

1914. április 24.

Hófehér, földig érö selyem hálóingben vártam rá. Az ablakhoz akartam menni, de a gyertyafény pontosan kirajzolta volna alakomat az üvegen, hát inkább az ágy szélére ültem. Különben is, odalentröl még mindig hallatszott a cigányok hegedüjének cincogása. Nem tehetek róla, de a zongorát és Chopint jobban kedvelem. Szerencsére már a hallgatóknál tartottak, csak idönként ordított fel egy – egy borízü hang, hogy „Gyönge vijolának …”, de társa nem akadt, így hamarosan érthetetlen, rekedt mormogásba fulladt. A kis benyílóból a porcelán mosdótálba öntött víz csobogása hallatszik, hálószobánk mellett nincs fürdöszoba. István az, a férjem, néhány órája, az uram, néhány perc múlva. Parancsolóm? Reggel anyám kiküldte az öltöztetö lányokat:

– Kislányom! Késöbb már nem tudunk beszélni egymással. Este olyasmi fog történni veled, amit most még nem tudsz elképzelni. Ne félj, bízd magad a férjedre! Tapasztalt, gyengéd ember, biztos óvatos lesz. Tudod, nekünk asszonyoknak ez kötelességünk, ha nem is esik mindig jól. S ha reggel látom majd, hogy megtört szemedben a fény, tudni fogom, hogy megtörtént.

Könnycsepp gördült le az arcán, megcsókolt, és fejemre tette a mirtuszkoszorút. Drága Mama! Ültem az ágy szélén, és vártam, hogy „megtörjön szememben a fény”. Nem mintha nem tudtam volna, mi fog történni. Hányszor eljátszottuk már az intézetben. Megpróbáltuk lefordítani a verseket, a vastag flanel hálóing vörösre dörzsölte mellbimbóinkat, amíg „szürcsöltük egymás ajkának nektárját”. Minden verset eljátszottunk, a többiek kipirultan állták körül az ágyat, és sajnálták, hogy épp nem rájuk esett a sorshúzás. A legjobban persze mindig az, akinek az ajtóban kellett ört állania. Grete egyszer rajzokat hozott hazulról. A böröndje bélésébe rejtette öket. Azt mondta, a könyvet nem merte ellopni, hát vékony selyempapírra másolta a képeket. Pont a Gretenek kellett ilyeneket találnia az apja fiókjában, akinek mindig négyese volt szabadkézi rajzból! Jószerivel csak a kezeket – lábakat lehetett felismerni rajtuk, s néhány rajzon biztos, hogy nem csak ketten voltak. A nyári szünet elött eljátszottuk a legnépesebb jelenetet. Összetoltunk két ágyat, ledobtuk a hálóingeket, és hat lány hancúrozott nagy – nagy igyekezettel. Grete öle került az arcom fölé, csiklandozott a pamacsa, hogy tüsszentenem kellett. Aztán valaki Gretere hemperedett, öle rászorult az arcomra, majd megfulladtam. G. sóhajtozni kezdett, és csípöjét mozgatva hozzám dörzsölte magát. Az orrom elmerült a kelyhében, és én beszívtam az illatát, jó volt. Ajkamon éreztem nedvességét, csípös ízét. Azon a nyáron fogadalmat tettünk, hogy mindenki felkutatja otthon a titkos fiókokat, eldugott könyvszekrényeket. Szegény E. – t meg is pofozták, azt hazudta hirtelenjében, hogy pénzt keresett krémesre. Krémesre!? Én meg találtam egy öreg pisztolyt, és némi dohánymaradékot. De volt, aki zsákmánnyal tért vissza az intézetbe, egész kis könyvtárat létesítettünk. Szóval nem voltam én olyan ártatlan, amikor ott ültem a hosszú hálóingemben. A benyílóban csobogott a víz, és vártam, hogy megtörténjen. Hogy megtörténjen végre, mert elhatároztam, hogy nem félek, de a félelmen túl a várakozás … A várakozás, mert tudom, hogy ez nem olyan szerelem, mert olyan emésztö szerelem csak a versekben van. Tudom, hogy ez nem olyan, mert a férjem negyedszázaddal idösebb nálam, és ezt a negyedszázadot is különbözö kaszárnyákban töltötte, meg rosszhírü házakban, gondolom, hisz nem volt még nös. De én olvastam arról a bécsi orvosról, arról a Sigmund Freudról, és a müveiröl, és tudom, hogy ezen minden fiatal lány átesik. Mint a bárányhimlön, de nem úgy, mint a torokgyíkon, mert ebbe nem lehet belehalni.

– Kedvesem, maga sír? Ne féljen, Ön olyan fiatal még, semmi olyasmi nem fog történni, amit nem szeretne. – mellettem állt házikabátban. Mióta állt mellettem?

– De történjen, történjen már, nem sírok. – próbáltam összeszedni magam. Gyengéden betakart, nyakamig húzva a paplant, annak azért örültem, hogy elfújta a gyertyákat, és a jótékony sötétségben csúszott be mellém az ágyba. Így is éreztem, más, más, mint a lányok. A lehelete fogpor illatú, de a bajusza dohányszagú. Elfordítom a fejemet. Nem, nem eröszakos, a nyakamat, csupasz vállamat csiklandozza vele. A fülem, ez most a nyelve volt, a nyakam, a vállgödröm. Lejjebb megy? Nem, megállapodik, apró csókokkal hinti tele. Mégis! Ez most a keze, a hálóingem alját keresi. Jó, hát ez is hozzátartozik, megemelem a fenekem, hogy segítsek neki. A hasamig hajtja fel, alul csupasz vagyok. Nem durva, de a keze nagy és érdes, nem tud vele simogatni, nyomogat, mint egy játék babát. Játék baba vagyok, azt csinál velem, amit akar. A térdem közé nyúl, megpróbálja szétnyitni. Önkéntelenül szorítom össze combjaimat, fogságba ejtve kezét. Ez jó, ezt csináltam már magamnak is. Tornáztatom a combjaimat, aztán jön majd a jól ismert forróság, egyre feljebb, feljebb, aztán egészen bent. De nem hagyja, nem ismeri ezt a játékot. Kiszabadítja a kezét és újra a térdemhez nyúl. Fölém hengeredik, vastag dereka szétfeszíti a combjaimat. Jobb, ha magam tárom szét, mint hogy alászoruljak ennek a súlynak. Megemelkedik, keres, ott lenn keres. Most, most fog megtörténni, valami az ölemnek feszül, erösebben nyomja, ez már fáj. ö is felszisszen, és lefordul rólam, fújtatva fekszik mellettem. Lassan gyülik bennem a bosszúság. Ennyi? Ennél még az is jobb, ha magamnak csinálom! Most összezárhatom a combjaimat? Nem ártana, mert kezdek zsibbadni. Nem, még sincs vége. A keze végigsimít a testemen. A nyakam, a vállam, lesodorja a hálóing pántját. Vastag ujjai a mellbimbómat morzsolgatják, ez jólesik. Megpróbálom összezárni a lábamat, hogy kényelmesebben feküdjek. Nem kellett volna, újra a térdemnél van. Gyengéden, de határozottan tárja szét újra. Keze felkúszik a combomon, alig érintve borzolja a szörszálakat. A fenekem alá nyúl, kicsit megemel, mintha a nagy tenyerén ülnék. Most egyik ujját lassan csúsztatva végigsimítja a popsim vágatát. Elöre ér, óvatosan dörzsölni kezd, fel – le, fel – le, érzem, szétsimítja a szörszálakat. Belém nyúl! Belém nyúl, észre se vettem és már bent van az ujja. Lassan ki-be járatja. Egyre könnyebben megy, nedves vagyok odalent. Egyre könnyebben csúszik be az ujja, már kettö. Meleg, közeledik a forróság, most kéne összeszorítani a combomat, most, amíg bent van. Késö, már rajtam fekszik, egyik kezével megemeli a fenekemet, a másikkal széthúzza a bejáratot. Ez fáj. Gyors mozdulat és teljes súlyával rám nehezedik. Szeretnék sikoltani, de összepréselt tüdömben nincs levegö, csak egy nyikkanás lesz belöle. Nem túl költöi, de ennyire telik. Hát ilyen, ez már nem az ujja. A hímtagja, a phallosa, a fa …, na nem, azért ezt mégsem. Ízlelgetem a szót, az érzést. Nem olyan vastag, mint gondoltam, egészen könnyen becsusszant. A fájdalom is gyorsan alábbhagyott, egy kis sajgás. De hosszú, te jó isten, milyen hosszú. Egy megnyugtató simítás az arcomon, és mozogni kezdett rajtam, bennem. A sajgás nem enyhül, de nem is erösödik, kibírom. Kibírom, lassan, óvatosan mozog, a könyökére támaszkodik, így már levegöt is kapok. Aztán egy váratlan, fájdalmas döfés, hogy azt hiszem, a torkomon jön ki, hördülés, és valami meleg önti el az ölemet.

Mozdulatlanul fekszik rajtam, bajusza csiklandozza a nyakamat. Apró, megnyugtató rándulások, ahogy rám borul. A fülembe szuszogását nem számítva jó így feküdni. Még bennem van, érzem, de ez már csak jólesö egymáshoz simulás. Lassan lélegzem, így akár el is tudnék aludni, betakar a nagy, súlyos testével, melegít. Lassan ocsúdik, még egy simítás az arcomon, egy csók a homlokomra, gondosan betakargat, de lehet, inkább a saját nyugalmáért, mert elfordul, s már csak az egyenletes lélegzését hallom. Összedörzsölöm a combom, alig fáj. Valami szivárog belölem, odanyúlok, ragacsos. Át fogja itatni a lepedöt is. Meg kéne mosakodni, még inkább fürödni. Nincs melegvíz. Ha felverem a szobalányt, az felkölti a szakácsnöt, aki kiküldi a cselédet az istállóba. János bácsi harsány káromkodások közepette beviszi a fát, és egy óra múlva kész a meleg víz. Elmaradt vendég is bóbiskolhat még a lakodalmas asztal mellett, odalent. Na nem, óvatosan csúszok ki az ágyból. Ledobom a hálóinget, megtörölközöm benne, amennyire lehet, a meggyalázott selyem repül az ágy alá. Tisztát veszek fel, így már kibírom reggelig. Arra ébredtem, hogy Zsuzska vizet hord a kádba. Egyedül vagyok, ezek szerint I. már felkelt. Pedig korán van még, biztos kell a férfias önérzetének, ö nem fáradt el!

– Asszonyom, kész a fürdövize. – Asszonyom, nem kisasszony! Eddig vendég voltam, mától a ház úrnöje, akinek elsö szava van a kastélyban. Nézem Zsuzskát, sápadt, lesüti a tekintetét. Fél? Tudhatja, nem harapok. Dehogy, a hálóinget nézi, kikandikál az ágy alól.

– A lepedöt is húzza le – állok föl az ágyból. Túl nagy érdeklödéssel csapja fel a paplant.

– Ezt nem lehet kimosni, nem jön ki! – Most elégedett, vagy szemtelen? Nem válaszolok neki.

– Majd elégetem. – gyüri csomóba a lepedöt meg a hálóinget. Persze, leviszi a konyhára, és mindenki szeme láttára begyömöszöli a sparheltbe.

– Azt mondtam, húzza le a lepedöt, és hagyja ott! És ne készítse ki a ruhákat, magam is el tudom dönteni, mit vegyek fel! – ledobom a hálóinget és belépek a vízbe. A rövid ülökádban térdem a fülemnél, ölem nyitva. Még mindig itt álldogál, karján a csomóba gyürt lepedö. Lebiggyesztett ajakkal, morbid kíváncsisággal mered szemérmemre.

– Mit áll itt?

– Az Úr várja a reggelinél.

– Mondja meg, hogy rögtön jövök. Menjen már! – Levágja mellém, és megy. Gondosan tisztálkodom, széttépett hymenem egyáltalán nem fáj. A kellemesen meleg vízben alig érzem. Nem tudom megállni, lehunyt szemmel babusgatom egy kicsit kelyhemet. Ha férfi csinál ilyet, az undorító, és gerincsorvadást okoz, de nekünk szabad. Nagynéném szerint nekünk asszonyoknak ez sokkal jobb, mint a férfiak. „A férjed csak döfölni fog, meg fújtatni, mint egy megvadult bika. Hidd el, ha nem segítenénk idönként magunkon, állandóan brómot ihatnánk.” Elhiszem, de az sem baj, ha döföl – minden éjjel! Na jó, még fújtathat is melléje, csak döföljön. Látod, Mama? A kislányod szemében nem tört meg a fény, sokkal csillogóbb lett!

1914. június 16.

Egy hete érkeztünk meg csodálatos nászutunkról. Nem vittem magammal naplómat, teljes figyelmemmel I. felé akartam fordulni, akinek gyengés maga – adásáról már udvarlása idején is meggyözödhettem. Mama szerette volna, ha a jegyesség lányok számára legszebb hónapjai hosszabbra nyúlnak, én siettettem frigyünket. Most úgy érzem, mézesheteink nem értek véget az esküvö után kötelezö abbáziai – velencei nászúttal. Már azt is tudni vélem, gyors házasságomnak oka volt az otthoni rejtett hysteriák mérgezett levegöje. Gyermeklelkemet nem érinthették Anyám s Apám kapcsolatának titkolt feszültségei, s az intézeti éveket megszakító rövid otthon tartózkodások sem tárhatták fel ezeket. Neveltetésem befejeztével azonban hamar feltárultak elöttem a tiszteletre méltó polgári élet valódi mélységei. Egészséges, fiatal ösztöneim menekülésre késztettek.

Amikor I. eljegyzett megfogadtam: Soha, semmiben, semmikor nem hagyom magára. Társa leszek mindig, minden körülmények között. Mert meg akarom tartani öt, mert a magam tevékenységi körét nem akarom a kamra – konyha – cselédség háromszögére korlátozni. Elhatározásom annál is könnyebbnek bizonyult, mert I. ritka jóságú emberként, mosolyogva vezet, a számomra eleddig ismeretlen utakon. Türelmesen, hosszas magyarázatokkal elégíti ki áhítatos tudásvágyamat, s én szeretö szerelemmel csüggök rajta. Úgy érzem apám, mesterem, éjszakánként figyelmes férjem lett az elmúlt hetekben.

A könyvekböl ismert, családi vagy intézeti utazásokon már látott tájak, városok, házak új arcukat mutatták szavai nyomán.

Nem vonta meg tölem a nászutasok által oly kedvelt éneklö gondolásokat, a Sóhajok hídját, gyertyafényes trattoriákat, vagy a galambok etetését a Piazza San Marco – n. De éreztem, öt a testét – lelkét a mindenféle nációjú szerelmesek számára áruba bocsátó városnak mélyebb titkai vonzzák.

– Kedvesem, amit lát bágyadt napfény csupán. A tünö napfény aranyszínüvé fest mindent. Észrevette, hogy mennyi arany van itt? A falak freskóin, a templomok mozaikjain, a gondolák festésén, az álarcokon, ruhákon, a tányérok díszítésén és a csészék peremén? Nem véletlen, hogy Bizánc kedvelt színe is a mélyarany volt.

– Tünö napfény? Mélyarany? Hiszen veröfényes dél van.

– Úgy hiszi? Akkor holnap megmutatom magának, milyen lesz Velence néhány évszázad múlva, amikor már a szerelmesek sem hisznek majd a régmúlt dicsöség káprázatának.

– Hová megyünk?

– Ravennába, az üres sírok elfelejtett városába. – felelte.

Ravenna büdös. Bár lehet, hogy csak a két halászhajó miatt, amelyek közt kikötöttünk. A százféle hal, polip, kisebb – nagyobb kagylók összekeveredett halmai fertelmes büzt eresztenek.

Hogy lehetnek ezek tányéron oly csábítók?

Ravenna poros és kopott. A töredezett téglák képtelenek visszaverni a fényt, az ott ólálkodik a fullasztó porban, elviselhetetlen meleget teremtve. Az épületek mintha guggolnának, eredeti nagyságukat talán csak a falak tövébe ülve lehetne érzékelni. Az egész porködbe burkolódzó, mocsárba süppedö város, mintha szégyellné régi dicsöségét.

– Van mit szégyellnie Kedvesem. Itt egy birodalom tünt el. S a város senkinek nem hozott szerencsét.

A szerszámoskunyhónak is rossz, düledezö házikó csodálatos freskókat rejt. A sejtelmes, aranyszínü félhomályban három üres fülke. Két császár, s egy császárnö – feleség és anya nyugodott itt valaha.

– 450-ig uralkodott itt Galla Placidia, elöször férje oldalán, majd fia helyett. ö már tudta, a birodalom hamarosan elmerül a barbár népek tengerében. Emlékszik arra a hatalmas, hivalkodó, faragott mészkötömbre? Theodoric, a barbár gót király sírja, aki Itália következö ura lett. A márvány Itália ura, de az ö palotája csak az a csak az a téglarom, gót mesterek építették, mint egy raktár. Egyébként az ö kriptája is üres, Justinianus hadvezére, Belizár szóratta szét a barbár hamvait. Aztán itt vannak ök is, Justinianus és Theodora, akik a birodalom helyreállításának álmát kergették, de csak lerombolták azt, ami a vandálok, hunok, gótok után még megmaradt. Jellemzö, hogy már életükben a szentek glóriájával ábrázolták öket. Pedig Justinianus csak egyszerü katona volt, Theodora pedig cirkuszi szajhából küzdötte fel magát császárnövé.

– Szajhából, és hogyan merészelték ezt leírni a szentek glóriájával ékes császárnöröl?

– Ó a bizánci rethorok tolla utólag mindent megörökített. Intrikákat, gyilkosságokat, mérgeket és szeretöket. Egy magába záródó kultúra tömjénfüsttöl fulladozó, aranyba burkolózó haláltusáját, amelyet többször is csak a vakszerencse mentett meg a visszavonhatatlan pusztulástól. De ezt felismerni sem volt képes, így csak saját kifinomult praktikáival foglalkozott. Úgyhogy Theodora életét is a legapróbb részletekig megörökítették – utólag. Szerintük már 9 éves korában árulta magát a cirkusz árkádjai alatt, és még azzal sem törödött, hogy gyöztes kocsihajtó vagy szamárszagú vízhordó üríti-e magát belé. Csak néhány garast dobjon elébb mohó ölébe. Bár talán ez sem volt fontos számára, hiszen leírták, hogy mindhárom testnyílását szívesen használta copulatiora, s csak azt sajnálta, hogy nincs neki több.

– Hogyhogy mindhármat?

– Nos, ez talán csak a bizánci rethorok túlzása, de az is lehet, hogy minket terelt az Erény az óta tisztesebb utakra. De késöbb ö is „erényes” életet élt, orgyilkosságokra, hatalmi praktikákra fordította energiáit.

Ravenna utolsó üres sírja Dantéé, a pokol leghivatottabb krónikásáé. öt ugyan a hálátlan Firenze vetette ki magából, s a mocsaras Ravennában fulladozott haláláig. Néhány évtizede az olaszok sovén nekibuzdulásukban megkeresték a hamvait – valakinek a hamvait – és most, mint Dantéhoz zarándokolnak hozzá, kései jóvátételként.

– Látja Kedvesem? Így tünik el egy világ, egy kultúra, egy birodalom. A nagy birodalmak századokig képesek látszólag rendületlenül állani. Ám ha egyszer összeomlanak nincs erö, mely feltámaszthatná öket.

Visszafelé hajónkat hatalmas monstrum himbálta meg. I. érdeklödve nézte:

– A Nino-Bixxio gyorscirkáló, impozáns hajó. – jegyezte meg.

– Aminthogy azt sem lehet tudni, honnan terem az ifjú vér, mely új birodalmakat képes hódítani. – füzte még hozzá.

1914. július 9.

Összetört tagokkal, borzalmas álmoktól gyötörten ébredtem. I. mikor tért nyugovóra a tegnapi éjszakán, azt nem tudom. Mióta nászutunkról visszatértünk külön szobánk van. ö gyakorta késöig ébren marad, dohányzik, sétál, zavarná nyugalmas alvásomat, mondta. Távollétünk alatt csodás hálószobát rendeztek be nekem, melyet azért gyakorta megoszt velem. Boldogságomra gyönyörü, márvány fürdöszobával is meglepett. A hegyoldalba épített víztárolóba bivalyok húzzák fel hetente a sajtárokat. S én még örültem neki!

Nem voltam hajlandó felkelni, míg Zsuzska meg nem érkezett, elkészíteni vizemet. Alig késett öt percet, mégis éles szemrehányást tettem neki. Morbid kíváncsisággal vizsgálgattam. Legszívesebben öt nyomtam volna a tekintélyes méretü, oroszlánlábas, zománcozott kádba, csillogó szemmel keresve az árulkodó jeleket hófehér mellén, szénfekete ölén, izmos combjain. Szeme körül nyoma sincs karikáknak, arca éppoly egészségesen piros, mint mindig. Mintha friss havasi szélben, s nem I. ondójában fürösztötte volna tegnap. Talán telt, rózsaszín ajka duzzadtabb a szokottnál, amely néhány órája I. phallosát szorította? A szoknya alól kilátszanak vékony bokái, amelyeket tegnap oly ruganyosan vont feje mellé. Nem láttam rajta az éjszakai copulatió nyomait. Nem éreztem az illatát, csak a szappanét, s a napon szárított ingét.

Elszégyelltem magam. Hát ö nem ugyanezt érezte három hónapja? Hát tehet ö arról, hogy együgyüségében megalázott voltát felfoghatni sem képes? Hát nekem intelligentiám csak arra elegendö, hogy ugyanazt a lealacsonyító állati féltékenységet érezzem, mint egy elkényeztetett hysterica? Hát nem ugyanarról a töröl fakad-e a férfi fajjal szembeni kiszolgáltatottságunk? Ahogy leeresztettem hálóingemet meztelenül karoltam át fehér nyakát, hátulról nagy csókot nyomva meglepett arcára.

– Zsuzska, menj, reggelizz meg! Majd szólok, ha szükségem lesz rád.

– Jó reggelt kedvesem! Jól aludt? Egészségére! – emeli felém a mai napon soros kupicát, mintha mi sem változott volna.

A birtok jó tíz holdas gyümölcsösének javát a vicinális Tordára viszi. Onnan Kolozsvárra, Váradra, Brassóba is jut belöle. A fürészmalomban magunk készítjük a takaros lécládákat, amelyekbe a falubeli asszonyok boszorkányos gyorsasággal válogatják az almát, körtét, Rákóczi szilvát. A maradék szontyorodott, ütödött gyümölcsöt a szeszfözde kádjaiba törik. A júniusi cseresznyét és az áfonyát úgy döngölik bele. I. minden reggel vizitálja a pálinkák kvalitásait. Az áfonya, cseresznye, körte, alma, szilva szabályos rendben követik egymást. Minden napra egy, de csak reggeli elött, s egyetlen pohárkával. Utána jöhet a szalonna, sonka, virsli, frissen reszelt torma, juhtúró, s a bivalytejjel készült kávé, ujjnyi vastag föllel, aranyló zsírkarikákkal a tetején.

Nekem friss, aranysárga vajat, amin egy kicsit érezni a fenyödoboz gyantaillatát, sötét mézet és jamet készítenek hársfateám mellé, amit magam töltök fel több – kevesebb tejjel. Az ebédet már rám bízza, nekem kell megbeszélnem a szakácsnéval, de a reggeli megszokott rendjét nem boríthatja fel semmi. Már két éve, hogy kilépett az aktív szolgálatból, de életét ma is szabályzatok határozzák meg. A különbség annyi, hogy ezeket önmaga alkotta önmagának. S ezek a Szabályok szigorúak, mint maga az Élet. Mozdulatról mozdulatra határozzák meg napirendjét.

De most felborítom, fel én! Egymással szemben ülünk, a nap már most melegen tüz be az ablakon.

– Nagyon megpróbált engem az Élet. – sóhajtok. Nem figyel, a tegnapelötti újságokba temetkezik. Nem tehetek úgy, mint aki nem hallott, nem látott semmit. Három hónapos asszony vagyok, nem bakfis hyterica, aki sokat képzel, és keveset tud. Egy asszonynak jussa van, joga van az urához.

– István!

– Az Aranyoshoz készülök ma, néhány szép pisztrángot fogni. Elkísér?

Mindenhova magával visz, mindent megtanít nekem. Még vadászni is elkísérhettem. A rönkfából összerótt leshelyen alig fértünk ketten. A nyirkos, gombaszagú földfalnak szorultam. Puskát persze nem kaptam, azt csak lötéren használhatok egyelöre, de az öszi nyúlhajtásra már én is mehetek, megígérte. Alig láttam valamit, a holdat újra és újra felhök takarták el. Az erdö a fülemnek elevenedett meg. Ágreccsenés, neszezés, horkantások, csörtetés, mintha egy egész század menetelne odakint. – Vaddisznók. Megijedtek valamitöl. – A zaj távolodott, elült. A tisztás körül sötét bokrok hajladoztak, az egyik mozgott, odébb ment. – Medve! – lehelte a fülembe. A puska nem volt karnyújtásnyira a fülemtöl, mikor megszólalt, egy pillanatig nem hallottam semmit, aztán iszonyatos ordítás. A leshely mélyére lapultam, lábaim remegtek, combomon forró nedvesség szivárgott, nagyját szerencsére felszívta alsónemüm. A második lövés elcsendesítette.

– Várjon kedvesem! Maradjon itt, a medve könnyen megtréfálja a vadászt. – Újratöltötte a puskát, nem mertem a kémlelö felé sem nézni, nem hallottam kiáltását, csak arra eszméltem, hogy erös kezével átölel, és konyakot diktál belém.

– Jöjjön, nézze meg! – A medve fekve is hatalmasnak tünt. Közelröl szúrós, átható szaga van, bundája ragacsos az émelyítö vértöl. I. elemében volt, az üres hülzniket a medve mellé ejtette.

– Holnap majd felküldöm érte Jánost lovakkal, meg egy legénnyel. Szép mackó. – Én fáztam, átnedvesedett nadrágom hidegen tapadt rám. Lehet, hogy én soha nem leszek vadász? I. igen, ö órákat képes mesélni a vadászat rejtelmeiröl, a vad szokásairól. De tegnap nem medvére ment, tegnap ö volt a medve.

– A megalázásnak két fajtája van. Ha erös, s ha gyenge ellenfélen követik el.

– Hogy?

– Az öz gyenge, azt mondta, nem szeret özre vadászni!

– Így van. Kiszolgáltatott, gyenge teremtmény. Ha rosszul találja el az ember, szívszaggatóan sír, mert ellentállani nem tud. Ha jól, hang nélkül összecsuklik, s csak akkor szégyelli el magát az ember, mikor törékeny lábait fogva nyakába emeli az apró jószágot. Így van. Soha nem lövök özre. A szarvas, az más. Fut, küzd, nemes vad. Soha nem adja fel, inkább szakadékba veti magát, semhogy a vadász kezére kerüljön. Bizony, ha túl közel merészkedik hozzá, még neki is megy a vadásznak.

– Tegnap mégis özre vadászott! Gyenge, megalázott, kiszolgáltatott özre!

– Nem értem Kedvesem.

– Láttam, láttam Zsuzskával! – tör ki belölem a sírás.

Zsuzska apró keze széles, szörös fenekét markolta. Vászon hálóingében térdepelt I. elött. A lámpa fénye pont rájuk vetült. Zsuzska egyik melle kikandikált a hálóingböl. Nagyobb, mint az enyém, épp ahhoz vonta I. phallosát, a hegyével dörzsölgette mellbimbóját. I. vaskos ujjai a tarkóját cirógatták, aztán szelíden vonta a fejet újra magához, megint a szájába adva. Hatalmas, Zsuzska arca behorpad. Szívja? Két fehér karjával az izmos feneket öleli. Egyik kezével a lába közé nyúl. Ahogy I. könnyü terpeszétöl látom, a heréit simogatja, morzsolgatja. Ujjai hátrakúsznak a tömör farpofák közötti sötét árnyékba. Mit csinál? Zsuzska ujja fehéren világít. Pontosan látom, hogy belemélyed, eltünik. I. felnyög, combizmai megfeszülnek, fara hullámzik. Szorosabban húzza magára Zsuzskát. Hogy nem fullad meg töle? A cselédlány arca vöröslik, mintha utolsó eröfeszítése lenne, kitépi magát a szorításból. Hátrafeszített vállal, sarkára ülve, csupasz fél mellével zihál. Arca elött imbolyog a hatalmas vörös szerszám, amelyböl most fröcsköl az ondó. Böven jut belöle nyitott szájába, szemébe, lecsorog a mellei közé. Nem tudom nézni, a falra kapom a tekintetemet, de ott az árnyék csak megsokszorozza a hatást.

Az én férjem, tartózkodó, gáláns barátom, tanítóm, mesterem testben és lélekben, oltár és törvény elött! A müvelt gavallér, aki Velencében órákig mesélt Tiziano modelljeiröl, Spencert és Oscar Wilde-ot olvasott fel nekem. Az én deresedö Alkibiadesom, akitöl tábornokok kérnek tanácsot, pedig már rég kilépett a szolgálatból.

Egy keleti kényúr, vérmedve, aki fehérhúsú cselédlányokat marcangol. Nemhiába volt valaha ez a kastély a Báthoryaké, vagy talán Draculáé. Soha nem tekintettem a cselédet egyenrangúnak magammal. De akkor is emberek, nem római rabszolganök, akiket oda lehet vetni a halaknak, ha elhasználódtak. Ilyen undorító perverzitásra kényszeríteni valakit, csak azért mert nem tiltakozhat ellene. Hátamat sütötte a hideg fal, képtelen voltam nézni a bent folyó jelenetet, de megmozdulni sem tudtam.

A kamrából kiszürödö hangok azonban nem igazolták felháborodásomat. Zsuzska az ágyon feküdt, felhúzott lábakkal, arcát takarta a felhúzott hálóing. I. pedig nem az ujjaival simogatta öt, mint engem szokott. Hosszú bajusza összekeveredett a feketén göndörödö szörzettel. S legalább olyan lelkesen törekedett Zsuzska öle felé, ahogy az elöbb az ö fejét préselte magára. Jól láttam, két kézzel húzta szét a lány kelyhét, teljesen feltárva a nedves. rózsaszín barlangot. I. ajkai közül hamarosan kibújt a nyelve. Láttam, ahogy döfi elöre, mélyen, ahogy forgatja odabent.

Éreztem az ízét. Bakfis lányok az intézetben, magunk is rájöttünk már erre. De azt hittem, ilyesmit csak nök csinálnak egymással. Bizseregni kezdtem odalent. Zsuzska úgy dorombolt, mint egy macska. Vinnyogott, hányta – dobálta a fenekét. Combjaival ollóba fogta I. fejét, kezével megragadta tarkóját. Mintha fordított szülésként vissza akarná gyömöszölni magába ezt a nagy, szörös medvét. Nem tudom, meddig érhetett I. nyelve, de biztos kevés volt, mert hirtelen felállt. Megragadta Zsuzska bokáját és szélesre tárva nyomta, nyomta lefelé, egészen a szalmazsákig a feje két oldalára. Tornáztam én, de nem gondoltam, hogy valaki ennyire ruganyos lehet. Aztán beigazította vaskos phallosát, és teljes súlyával ránehezedett. Eröteljes lökésekkel tövig döfte, egészen kihúzta, aztán újra. A fehér lánytest mozdulni sem tudott a súly alatt. Ezt ismertem, ezt a rám nehezedö nyomást. De Zsuzska sem elöször érezte magán.

Megértettem hát, miért nem alszik ö is a konyhában a többi cseléddel. Megértettem a morbid kíváncsiságot, amivel a nászéjszaka után megállt fürdövizem felett. Az ajkbiggyesztést, a vállrándítást. Visszatérésünk után a diadalt szeme csillogásában.

Én vagyok az asszony, az úrnö. Az én méhem arra van kijelölve, hogy befogadja I. magvát.

De csak azért, hogy fiú szülessen, aki továbbviszi a nevet, ügyel a birtokra, és meghágja a még meg sem született cselédlányokat. Az én kelyhem csak bejárat, amelyen beinjectiózzák az ondót, mint a tehenekbe a svájci falvakban. Ahol a modern módszerek szerint már nem is bízzák a bikákra ezt a felelösségteljes feladatot. Lehet, hogy a tisztességes asszonyt is elöbb – utóbb a doktor fogja injectiós tüvel megtermékenyíteni?

Zsuzska kelyhe ütemesen cuppogó hangot adott. I. ágyéka minden döfésnél a fehér fenéknek csattant. Cupp-csatt, cupp-csatt, a visszahúzódásnál a virág húsos szirmai szinte kifordultak, aztán a vastag phallos újra begyürte öket. Nem tudom meddig tartott, amíg I. fara megremegett, mélyre nyomta magát a lányba, és teljes hosszában ráfeküdt. Elengedte bokáját, Zsuzska lábai most rákulcsolódtak a derekára, feszülö vádlikkal húzta magába férjemet. Végül I. lefordult róla, és kimerülten elnyúlt mellette. Láttam, a vörösre coitált bejáratból csorgott a fehér ondó, egy – két elkésett csepp a fekete szörzeten csillogott.

Nem az fáj igazán, hogy megcsalt. Cseléd mindig volt a kastélyban böven, alkalom is adódhatott. Nem az fájt igazán, hogy alig három hónapja vagyok a felesége. Tudom, szép vagyok és fiatal. Ha egy férfi más virágot is leszakajt, attól még nem dobja el rögtön az elözöt. A férfiak már csak ilyenek. Úriember persze titokban tartja a virágzó réteken kóborlásait. De hát ö is gondoskodott hihetö hazugságról.

Az fáj, hogy egy szutykos, írástudatlan cselédlányt jobban élvez nálam. Az, hogy a ragyogó lámpafényben a testek otromba kitárulkozását láthattam. Az fáj, hogy nem eröszakkal kellett Zsuzska szemérmét megtörni. Az fáj, hogy nyilvánvaló megaláztatása ellenére, láthatóan igenis nemi örömet érzett.

Szememböl patakzottak a könnyek, a szembetüzö nap fényétöl amúgy sem láthattam az arcát, de a hangja komor, nyugodt és tárgyilagos volt.

– Gondatlan voltam, meg kellett volna kímélnem attól a látványtól.

– Komisz. Hogy lehetett ilyen komisz? Hát mennyiben különb egy cselédlány nálam?

– Kedvesem, Ön méltóságos asszony, az én feleségem, akit társadalmi állásának megfelelö tisztelet övez, részemröl is.

– S velem? Velem ezért nem tette meg ugyanezt? Úgy gondolja, hogy egy cselédlányt joga van vadállatias perverzitásokra kényszerítenie a saját gyönyöre kedvéért?

– Higgye el, Zsuzska nem érezte megalázásnak a vétket, amit velem együtt elkövetett. Nem kellett kényszerítenem. Éppúgy megvolt benne a maga öröme, mint az enyém. De a házasság nemi erkölcse a gyermeknemzést szolgálja. S tisztességes asszonynak tudnia sem szabad azokról a praktikákról, amelyeket vigyázatlanságom tegnap látni engedett. Épp az Ön Erénye tartott vissza attól, hogy hitvesi ágyunkban kihasználjam azokat a lehetöségeket, amelyeket kiaknáznom lehetett volna.

– Tehát az én Sorsom és Végzetem az Erény? De mit tegyek, ha 18 évesen untat a tiszta életü, házias úrhölgy sorsa? Oly keveset éltem még, oly keveset ismerek a Titokból, az Életböl. Ön olyanokat tett éjszaka Zsuzskával, amilyeneket velem sohasem merészelt.

– Épp, mert férje vagyok, érezhetem kötelességemnek Önt a család tiszta erkölcsében megörizni. Kérem, fogadja el bocsánatkérésemet. Az én hibám, az én elövigyázatlanságom, amely nem fordulhat elö többé sem itt, sem máshol. Zsuzska hazatér a falujába, ha megengedi elegendö anyagi erövel ahhoz, hogy új életet kezdjen. Az ön Sorsa, Erénye társadalmi rangja és hivatása teremti meg az Ön számára azon határokat, melyeken belül nekem boldoggá tenni kötelességem.

– A boldogság a Kíváncsiság. Tudom, az öntörvényü élet keveseknek adatik meg. De akik születésüktöl kiindulólag alkalmasak a titkos, rejtett utakat bejárni, azok nem tarthatók vissza. Nem épp maga tanított erre? A tiszta, egyszerü, házias szemérem az ilyeneket nem elégítheti ki. Nem tehet engem boldogtalanná. Nem alázhat meg azzal, hogy Testét, s Lelkének legmélyebb mélységeit a cselédlánnyal osztja meg, míg feleségének a szemérmes polgári házasság szürke unalmát kínálja.

Arcomat tenyerébe zárva nézett szemembe, melyböl még mindig patakzottak a könnyek.

– Gondolja meg Kedvesem! Szeretném visszatartani azon úttól, melyre ifjú kíváncsiságában lépni kíván, de melynek fenyegetö szakadékait felfoghatni még nem képes. Aznap nem láttam I. – t. Hiába vártam ebédre, hiába készítettem karosszéke mellé, nem vetette magát mohón, szokása szerint a délután érkezett tegnapi, tegnapelötti újságokra. Nem ellenörizte a fürészmalom mellett szellösen felpolcolt pallók, deszkák, lécek száradását. Nem jelent meg a szeszfözdében, hogy megvizsgálja a sorukra váró kádak lefedését, agyagozását. Lehet, hogy valóban horgászni volt, ahogy reggel mondta, de halat nem hozott haza. Reggeli gyengeségem ellenére nem aggódtam. Tudtam, este nem kerülheti el hálószobámat.

(folytatás következik …)