ma reggel rájöttem, hogy nemcsak tégla, kő meg betonfalak léteznek.

pókháló finomságú háló is szolgálhat falként a fájdalom ellen. ezeket hazugságokból szövöm magamnak.
strapabíróak. de azért erősen kell hinni önmagamnak.

a nevetés viszont könnyen átszakíthatja. a nevetéstől, mely oly jóízű, kicsordul a könny is. a nedvesség egy pillanat alatt elsöpri a pókhálómat. és már rögtön nem a vidámság, hanem a fájdalom könnyei folynak a szememből.

most megint szőhetek újat.
nem kell nevetni. vagy legalábbis nagyon óvatosan.

„Mondom, mindig vágjad magad királynőbe, mert különben szájéba raknak.”

hát ja.

akkor vágom. aztán végignézek magamon. van énnekem kritikám. ön. még ilyen ócska királynőt a főd nem hordott a hátán, mint én vagyok.

hát ja.

mai női bölcsességünk

barátnémmal beszélgetek valahol. megegyezünk a következőben:

„csóró pasik… valami tesztoszteron „betegség” nem engedi, hogy ne baxogassák egymást, hogy ki a nagyobb kanyi . hát ez is az állatvilágból maradt az ember nyakán”

Kemény vagy! A profilképedre értettem.
Mert?
Mert így felvállaltad magad.

Kemény? Megszoktam. Legtöbbször ilyennek kellett lennem.

“wie Diamant” … azaz [kemény] “mint a gyémánt” …