Tegnap délután is álmodtam a házzal. A belseje ismerősen ismeretlen, megint ott van azt hiszem, apám, és ismerősök, sokan, akiket valós emberekből gyúrt össze az álmom.
Megint van valami dolgom, de most nem ez volt a hangsúlyos. Megcsináltam.

Aztán csöngettek. Már akkor rossz érzésem volt. Valaki beengedte a hivatlan látogatót. Ő volt az, Laci. Ahogy belépett, már éreztem a feszültséget az emberekben. Mi lesz most? Megint jön az agresszió? A cirkusz? A nyugalom és a rend megzavarása, teljes felborítása?
Odamentem. És láttam, hogy részeg.
Már mondta volna, hogy ő jogosan van ott, mert a felesége vagyok. Nem vártam meg.
Megfogtam és kilökdöstem, kirángattam az udvarra, ki a kapuig. És kilöktem az utcára. És megmondtam, hogy soha többé nem akarom látni.

Kinn az udvaron most egyértelmű volt, hogy ez az a ház, amit tizenegy éve eladtam.

Tudtam én, hogy az lesz. Akkor régen öt nap alatt felszámoltam egy teljes életet. És nem néztem hátra.
Harminc évig éltem ott. Az életem legszebb részét.
És eddig még nem gyászoltam meg az otthonom elvesztését.

Nem lehet büntetlenül dolgokat elfojtani. Mert akkor akár az álmokban térnek vissza. Akár évekig …

Örülök, hogy legalább ebben az álomban végre meg tudtam tenni azt, hogy kidobtam, amit akkor és ott kellett volna. Már régen.