Nem tudom, hogy igazából folytatni akarom-e azt a blogot a Blogolon

Most azt mondom, de tényleg komolyan, hogy van mááásiiiiik. Nagyon nehezen barátkoztam meg a WordPress-szel, de a kezdeti vaskos ellenérzések, amiknek itt is hangot adtam, már múlnak. Eddig azt csináltam, hogy – a teljes bemásolás után – ide irtam, aztán meg átmásoltam a bejegyzést a wordpess-es blogba. Utóbbi napokban azt vettem észre, hogy már forditva csinálom … és a bejegyzések küllemét, használhatóságát is ugy tervezem meg, hogy a wordpress elrendezése jár a fejemben …

Ez mindenképpen egy jelzés, asszem …

Ott nem olvas a kutya se. Nem ismerik azt a blogot. De érdekes lenne eljátszani a SEO adta lehetöségekkel, hogy egyre ismertebb legyen. Szeretem az ilyen kihivásokat. Magamutogatás? Nem hiszem. Nem, mert egyenlöre e két blog tartalma egyforma. És ez egy ismert blog. A Google pagerankja is 3. De érdekes lenne olyat jáccani, hogy azt is fel tudom-e futtatni záros határidö – mondjuk fél év – alatt.

Nem sok kedvem van mostanában semmihez. De ez a kihivás érdekelne.

Azt sem vállaltam el, amire Lashlie kért: hogy legyek egy valódi, megjelenö BDSM magazin egyik szerkesztöje. Nem hiszem, hogy jó szerkesztö lennék. Én inkább irni szeretek. Meg saját magam lödörögni a neten és keresgélni dolgokat. Ha szerkesztö vagyok, akkor használhatóan és normális, elfogadható hangnemben kell mások munkáját minösitenem. És irányitanom. Nem tudom, hogy képes lennék-e erre. Laslie küldött pár dolgot véleményezésre. Elolvastam és irtam neki választ. A válaszban nem csomagoltam vattába a szavaimat. Ha ezt szerkesztöként csinálnám, az nagyon nem jó, nem diplomatikus megoldás lenne. Mert elvenném annak az embernek a kedvét az irástól, aki a cikk szerzöje. Igy meg egy szerkesztö – már akibe szorult egy kis jó érzés és tolerancia – nem csinálhat … Mert ez bunkóság lenne.

Szóval nem tudom …

Kértek tölem egy riportot is. A riport az olyan, hogy kérdeznek tölem dolgokat, én meg válaszolok, tudom ezt elvileg … Ehelyett mit csináltam? Megirtam a „Képzelt riport” cimü bejegyzésemben az egész riportot. Na, szerintem ez sem helyes megoldás. De mostanában nagyon törekszik bennem kifelé a dominancia. Az a régi. Amivel képes voltam az életem válságos periódusait túlélni. És az a depresszió, amiben most vagyok, szintén elég válságos dolog. nem akarok beledögleni. A gyerekemnek szüksége van rám. Élnem kell, noha mostanában egyáltalán nincs bennem semmi életkedv. Majd lesz, ha ez elmúlik, de most nincs. És ezt már a szervezetem is jelezte. Hogy valami nagy baj van a pszichémben … Évekkel ezelött ugy jelezte, hogy lépten-nyomon hallójárat gyulladást kaptam. Volt olyan év, amikor hatszor volt. Ilyenkor általában két hétig kellett járnom a fül-orr-gégészetre, és két hétig volt gyógyszeres gézcsik a fülemben. Amitöl – és a mikroszkóposra szükült hallójáratomtól – alig hallottam valamit ….

Aztán pár év után váltott a szervezetem jelzörendszere. nem hallójárat gyulladásaim lettek, hanem egyik napról a másikra gége ödémám kezdödött. Volt olyan év, amikor négyszer feküdtem benn 1-1 hetet fül-orr-gégészeti osztályon vele, hogy meg ne fulladjak mán. Már régen volt ilyen. de ma reggel megint erre ébredtem. Olyan érzés, mintha valami sürü váladok lenne az ember torkában, próbálná felköhögni, aztán rájön, hogy az nem egy sürü váladék, hanem a saját bedagadt torka … Aztán jön a halálfélelem, hogy Istenem, ha ez jobban bedagad, megfulladhatok. Nem kellemes érzés.

Ma reggel is erre ébredtem. Szóltam a háziorvosnak, és mondtam, hogy jöjjön és milyen gyógyszert hozzon rá, mert én már „gyakorló” beteg vagyok kezdödö gége ödémában. Jött is szegény rohamléptekben, belém nyomott egy lódózis steroidot, kálciumot, meg antihisztamint. Aztán mondtam, hogy mehet nyugodtan, már nem lesz semmi baj. Fasza, hogy az ember már ilyen kiképzett beteg, nem?

Aztán aludtam egy nagyot, kb. 6 órát. Aztán meg elkezdtem gondolkodni. Hogy mi is a bajom igazán. Mert ha az embernek bedagad a torka, akkor alig tud beszélni. Magyarám, mi is az, amit nem tudtam, vagy nem akartam mostanában kimondani … Mert igy müködik ez, sajnos. Rá kell jönnöm, hogy mi a lelkemben a baj, és azt kell kezelni. A gége ödéma csak egy tünet, igy szól a szervezetem helyettem. Ha nem jövök rá. és nem mondom ki a dolgokat, hanem csak elhallgatom, akkor megette a fene.

Ezért most megnt gondolkoznom kell. Tudom, hogy van sok baj az életemben. Anyagi részen is, ez is fontos. Ezt is ki kell tudnom mondani. A gyerekemet is féltem, ezt is ki kell tudni mondani. Tudom, hogy a Drága „egyhegyü”, most hetek óta el van foglalva a wordpress-szel, de a lelkem ugy érzi, hogy el vagyok hanyagolva picit … nem kéne nekem sok, csak néha egy spontán ölelés. Van, de úgy látszik, hogy ez most kevés nekem. A depressziós lelkemnek több kellene. Attól is félek, hogy a depressziós nyavajgásom miatt elege lesz belölem … de ha elöveszem a régi domináns gondolkodásomat, akkor azt mondom, hogy ha nekem most egy kis több odafordulásra van szükségem, és ezért elege lesz belölem valakinek, hát akkor azt megette a fene. Tehát felesleges félnem, hogy ezért bárki is elhagyhat.

Mert ha ezért valaki is elhagy, akkor sose szeretett igazán.

Nem hiszem, hogy el akar hagyni. Legalábbis remélem. De ha mégis elege lenne belölem ezekért, akkor ez van. Akkor viszont nincs mit sajnálnom a dolgon. Van egy gyerekem. Ö mindennél többet ér számomra. Akkor is, ha sokszor fájdalmat okoz nekem, ha sokszor nem sigit, amikor megtehetné, ha sokszor olyan szemtelenül beszél velem, hogy kinyilik a bicska a zsebemben, akkor is többet ér mindennél a világon. Mert ö az én életem folytatása. A részem. Magyarán a jövöm. Azaz valami furcsa formában Ö=én.