Dec. 16.

Sor-kilóg … még mindig. Igen, kilógok. De így vagyok az, aki vagyok. Minden játszmámmal és manőveremmel együtt is egy szerethető/szeretetre méltó/szeretni való ember és nő. Nem kell hozzá semmi nőies kütyü. Vannak, akik szeretnek. A hétköznapjaimban.

Így megvan az önbizalmam, ami nekem kell. Lehet, hogy máséval összehasonlítva kevésnek tűnik. De nekem épp elég. És ez nem illúzió. Ez valóság. Így nem is lehet elvenni tőlem -mosoly Mert az önbizalmam nemcsak a nőiségből tevődik össze, hanem sok mindenből. „Reménybeli” pszichopataként is nagyon sokan elfogadnak, kedvelnek, szeretnek.

Dec.17.

Második napja írom ezt a posztot. És keresem magamban a megoldást.
Magamban. Mert a saját megoldásomra van szükség, nem máséra, más szája íze szerintire, más által sugalmazottra. A magaméra van szükségem.
Néha a sugalmak jók. (Még a Google sem biztos benne, hány l betűvel kell írni … Egyáltalán van ilyen szó? Ha nincs, akkor most csináltam egyet.) Az érdekemet szolgálják és semmi rossz szándék nincs bennük.

Egy baj van velük. Nem az én ízlésem szerint valóak.
Ha engedek neki, ugyanúgy hagyom magam manipulálni velük, mint másnak, máskor, a csuda tudja, hogy milyen szándékból.
Elvileg semmi bajom nem lenne, ha engednék nekik, és úgy tennék, olyan irányban változnék.

Gyakorlatilag viszont borzasztóan rosszul érezném magam a saját bőrömben.

Csinos nőies ruhában, finoman kisminkelve és borzalmas diszkomfort érzettel a lelkemben. Mert az már nem ÉN lennék. Hanem egy olyan – az eddiginél még gyengébb – valaki (senki?), aki most úgy hagyta manipulálni magát, hogy még rosszul is érzi magát tőle. De nagyon. Így viszont jól érzem magam. Bolond lennék feladni a saját jól-létemet.

A hétköznapi manipulátoraimnak csak annyit engedek meg, ami még a valódi közérzetemet és hangulatomat nem rontja. Ami mellett/amivel(?) épp jól érzem magam a bőrömben. A saját „primitív” játszmáim között. Ezekkel együtt teljes az életem.

Ezekkel együtt vagyok én ÉN. Olyan, amilyen. Aki így elfogad, azt értékelem. De nem hálával, hanem azonos értékű elfogadással. Azaz az ő „flúgosságai” iránti toleranciával.
Aki nem fogad el, onnan továbblépek. Senki ne akarjon megváltoztatni. Tartósan nem fog neki sikerülni.

Bármilyen változási kisérlettől sikert csak akkor várhatok, ha ennek igénye önmagamból fakad. És nem abból, hogy mi a nagy többség ízlése/véleménye.

Bizonyos szintet meghaladva már nem vagyok manipulálható.