Látom magam előtt az első percet, a kölykös csibészes arcát, ragyogó mosolyát, gyönyörű kék szemét, és úgy érzem, most fog megszakadni a lelkem. Istenem, adj nekem erőt, hogy kibirjam. Most iszonyat nélküle. Annyira hiányzik az a régi Atika, hogy belerohadok. Nem birom. Üvöltenék, annyira fáj.

De Te már nem létezel. És nem is léteztél sose … csak egy álom volt az egész. Te B. vagy. Az is voltál. Csak én nem láttam meg benned hosszú ideig … A büdös életben nem léteztél. Én teremtettelek magamnak.

Amúgy nem véletlen, hogy most érzem ezt. Valami új előtt állok. Készülök egy újabb lépésre az utamon. Ez hozta fel az emlékeket.

Na majdcsak lesz valami. Úgy még nem volt, hogy sehogyse lett volna.

Mindig talál az ember valami kapaszkodót … bementem a gmailembe és végigolvastam az utóbbi napok levelezését vele. Igen, mindig is B. volt. Az a döbbenetes gyűlölet, ami süt a leveleiből a gyerekem iránt, önmagáért beszél. Nincs mit sajnálnom a dolgon.

Ezt a posztot úgy kezdtem, hogy védett lesz. De már látom, hogy nincs mit levédeni rajta. Jobb is, hogy kiirtam magamból. És elolvastam az emaileket. És reggel – ha ide kommentel – ugyanazt fogom tenni, mint ma. Kitöröltem az értesitéseket olvasás nélkül. És a kommenteket is. Olvasás nélkül. Amúgy hétvégén az összes kommentjét töröltem a blogból. Mossa ezután a menekülő Jang szennyesét máshol. Van saját cucca a neten. Van profilja egy csomó közösségi portálon. Ott mossa. Ne nálam. Ha tőlem akar valamit, ott a mail küldés lehetősége.

Ez az én saját szemétdombom.

Irtam, hogy valami új előtt állok. Megmondom őszintén, hogy félek tőle egy kicsit. Félek a személyes találkozástól. Na de ki ne lenne egy kissé szorongó ilyen helyzetben? Azonkivül: bár félek, de várom. Ennyi.