muszáj harcolni. minden kibaszott viharral
megnéztem még egy filmet. illetve most nézem. a felénél járok. Melissa Morris 11 éve. nem tudom, mi lesz a „vége”. de azt igen, hogy valamiért épp jókor kapcsoltam be.
könnyen dobálózik az ember azzal, hogy magára maradt a harcában. de annál nincs szarabb érzés, amikor épp szembejön velem ez a helyzet élesben ma délelőtt. és most leszarom én az idióta álmokat. mert nem róluk van szó, hanem a mindennapi életemről.
Melissa Morris 350 kiló fölött volt. lefogyott 80 kilóra. majd utána szült még két gyereket. persze a terhesség mindig hízás-veszélyes. az elsőben szinte alig hízott. de a másodikban rengeteget. és újra kellett kezdenie a harcot. az életéért, a gyerekeiért. a családjáért.
amikor már lefogyott és megvolt az első baba, akkor derült ki, hogy a kedves férj évek óta csalja. a nő adott a házasságnak még egy esélyt. mert szerette. hátha megmenthető. de a pasi nem élt ezzel a lehetőségel. csalta.
„nem voltam jó a férjemnek, amikor kövér voltam, akkor sem, amikor csinos és most sem, amikor két gyerekkel közép súlyban vagyok”. mekkora pofon ez …
a doki mindig mellette állt.
most ott tartok, hogy meghívták egy konferenciára, a dokival együtt, amit túlsúlyosoknak és azok kezelőinek szerveztek, a doktorral együtt. néhány sorstársával együtt bement a rongyászboltba, hogy vegyen egy ruhát, próbálgatta a göncöket, nézte magát a tükörben, nem volt jó … magának sem, majd sírva leült a próbafülke padjára. kérdezték a többiek, hogy mi a baj. és elmondta, hogy ő még mindig azt a 350 kilós nőt látja a tükörben, aki volt … és bár csinálja újra a súlycsökkentő programot, de még mindig jóval több a súlya, mint a régi 80 kiló, a régi örömteli cél, amikor végre boldog volt, míg rá nem jött, hogy a kedves férj évek óta átbassza a fejét. és mit fog ő mondani ezen a konferencián másoknak, hogy erőt öntsön beléjük, amikor benne sincs éppen semmi erő …
nem, ezt a harcot tényleg nem lehet abbahagyni, amig csak él. amig csak élek.
és meg kell próbálni legyőzni minden stresszfaktort. a magára maradottság érzését is. a magamra maradottság érzését is.
akkor állitottam meg a filmet, amikor épp a doki fog beszélni. a konferencia informális(nak tűnik). a doki leül egy pamlagra és beszélni kezd. mit fog nekem mondani?
még nem tudom. de nagyon vigasztaló, hogy nem öltönyben van, hanem egy márkás melegitőben. ő is nagy harcos lehet
igen, az. mert amikor elkezdett a kövér emberekkel foglalkozni, nem volt olyan operációs asztal, ami kiszolgálta volna a 200 kiló fölötti páciensek súlyát. egy asztal kevés volt. széltében. igy összeszereltetett két asztalt egymás mellé …
a kollégái azt kérdezték, miért kínlódik ennyit velük? hisz minden ilyen ember magának köszönheti a baját. önmagukat eszik halálra. azt mondta nekik, hogy ez egy olyan betegség, ami már túl van a betegek saját kontrollján „this is a disease beyond their control”
…
Melissa: „one man on this planet has faith in me”. igen. nemcsak a beteg hite fontos az orvosban, hanem forditva is igaznak kell lenni.
„I want to quit every day, every day I want to quit, every day I want to sit down, I want to eat, I want to just stuff my face and I don’t, it’s a struggle every day. but over the last 11 years have learned how to pick myself up and to keep going, I keep trying and I don’t give up”
/most vettem észre, hogy az írott szöveget, de néha a hallottat sem, már nem forditom magamban magyarra, hanem csak értem angolul és amit mégsem, azon túllépek és figyelem tovább …/
…
mi lett a vége? az, hogy nincs vége. addig kell küzdenie, amig csak él
és nekem mi ebből a tanulság? ugyanez. mindenkinek ugyanaz a vég jut, a halál. épp ezért, amig élünk, nem kell foglalkozni vele. eljön az, majd ha ideje lesz. addig meg félre kell tenni a dolgot. élünk.
harcolni kell.
/mivel már megint megy a zene – és miért is ne menne, az nekem mindig egy nagyon jó motiváció volt, az élvezetek csúcsa, a fájdalom nélküli élvezet, a következmények nélküli élvezet, amiben nem lehet csalódni. mert az evésben lehet, az emberekben lehet, sőt magamban is lehet, a kurva életbe, de a zenében nem lehet! – megint megkerestem a latin mondást, mert sosem tudom, hogy van helyesen … és milyen jól tettem ezt is, mert találtam a mondásnak egy második részét, ami elgondolkoztató, de kurvára … kell nekem a blikfangos vég … /
Cnaeus Pompeius Magnus, akit egyszerűen csak Nagy Pompejusként emlegetnek a római történelemben lelkesen kalandózók, bizonyára sosem gondolta volna, hogy kétezer év múlva is idézhetik majd mondását, mellyel a Sziciliából Rómába gabonát szállító hajósokat „buzdította”, hogy a viharos idő ellenére is hajózzanak ki a kikötőből. A teljes mondat így szól: „Navigare necesse est, vivere non est necesse”, azaz „Hajózni muszáj, élni nem.”
élni nem muszáj. de induljunk ki abból, hogy élek. ez a kiindulási pontom. akkor viszont muszáj hajózni.
muszáj harcolni. minden kibaszott viharral.
„kivel harcolsz, Varnyu?” – hallom a szellemek hangját régről
magammal, baszd meg. mindig csak magammal 
aztakurva .. ez is jó mély gödör volt. de kimásztam 
ha valaki megkérdezné, hogy mit csináltam délelőtt, mit mondanék? azon túl, hogy a gödör mélyén főztem magamnak három virslit és megettem egy kis túróval. kis-csoport-terápián voltam. Dr. Now, Melissa meg én. és Melissa Morris még nem is volt szimpatikus … hát a hatékonysághoz nem muszáj minden terápnak szimpatikusnak lennie. épp elég, ha hatékony. ők azok voltak.