„Ugyan mi bennem az a nagyon különleges, könyörgöm?”

Vajon képes megválaszolni? Hiszen a másik egy a milliárdból, sem nem jobb, sem nem rosszabb a többinél. Távolról nézve. De itt egy könyv képe. Megint. Nemcsak egy verse. Az egész könyv. Látja a boritóját. Sokadszorra asszociálja már az arc mellé. Miért?

És most rájön. Ha ránéz és képzeletben letakaritja róla, a lelkéről, a szeméből az évek fájdalmát, a mindennapok gondjait, az átélt veszteségeket … akkor néha ott van egy szép barna szemű kisfiú … nagy és riadt a tekintete … és sokszor kérő… azt kéri, hogy valaki néha szeresse és simogassa meg …

Elmondja? El. Hisz kérdezték. Elmondja hát. Majd zavarba jön. Zavaró ez a mélység. Érzi, hogy a másiknak is. Kimegyek egy cigire. Valahogy oldani kell az intimitást. Túl mély lett hirtelen. Túl védtelen.

Harminc fokban nem nagyon bölcs a tűző napon. Rá sem akart gyújtani. Milyen jó a dohányosnak? Indok mindig van. Közel a hőguta. Vissza kell menni. Szédül a napon. Vagy nem a napon. Vajon mi lesz a válasz? Vajon lesz válasz?

Bingó.

„Ha valaki megtudja, hogy milyen mocskosul érzelgős tudok lenni – mondja -, esküszöm, letagadom. Most hazamegyek.”

Milyen jó az értelem a hétköznapokban. A leghasznosabb dolog. De néha muszáj félretenni. Mert hiába van értelme, nem is kevés, szükség esetén mégsem értelmi lény. Hanem érzelmi.

Hisz nőnek született.