Nyomorult árnyak. Megint itt keringenek körülöttem. Napok óta. Kergetném, kétségbeesett lélekkel hajtom, kezem erőtlen … Itt kerengnek, suttogó hangon a múlt rezgéseit hozzák vissza fülembe. És hallok mindent. Rémületes.

Ne nézzek a múltba … Igen, bár meg tudnám tenni. De nem akarattal nézek, könyörgöm. Elém tolakodnak a szörnyű árnyak, hiába kinlódok, hisz nem én hivom elő őket. Jönnek azok maguktól, folyondárszerű karjukkal fojtogatnak újra …

Ültünk újgazdagéknál. Előttünk kávé, tejszinhabbal, mit kértek, kávé, kapuccsinó, tea, gyümölcslé, üditő, ital, terülj asztalkám … de olyan kényszeredett minden. Mert általában kérni mentünk, még ha nem is volt a szavakban konkrét kérés, de benne volt a szavak mögötti kétségbeesett sötétségben, nincs pénz, mi lesz, Istenem … adnak-e vajon előleget, hogy túléljük a hetet, aztán majd lesz valahogy tán … a kétségbeesett vak szemű remény suttogta mögöttem. Kedves szavak, de valami finom éle van legtöbbjének, érzem benne a gyenge rosszallást, nem vagyok sem vak, sem süket, persze, hogy érzem … Lesajnáló tekintet … talán ez fáj a legjobban, az asszony csinos, karján, nyakán ékszerek halma, mutatja egyiket-másikat, most kapta … mosolyog. Én meg ülök, dicsérem, rajtam semmi, elvitte már rég a zálogház mindet … másodszor is … végleg, soha remény már arra, hogy visszakapom, lejárt a cédula régen … széttéptem. Ne is lássam soha.

Ő ül mellettem, alázatos szolgai hangon beszél, mintha csodálná őket, nem, nem csodálja, irigy … irigyli a pénzt, a számunkra luxus világot, ahol nincs arról töprengés, hogy mi lesz holnap, honnan lesz pénz a csekkre … fülembe cseng alázatos, szinte seggnyaló hangja.

Aztán pénz cserél gazdát, nem számoljuk, mert itt az nem illik, nem kölcsön ez, munkabér, de szinte mindig előre kérjük … kérjük? Ugyan … kétségbeesett könyörgés ez, hallják a szavak mögött ők is. És hiába munkabér, tudom, hogy nem lesz érte olyan munka, amire esetleg büszke lehetnék, részeg aggyal nem lehet végezni felelős munkát. És tudom, hogy hiába a táskámban a pénz, holnap már fogyni kezd, nagyja arra megy majd, hogy egyen … és igyon …. 24 óra alatt hét deci vodka, pár üveg bor, hogy lehet igy dolgozni, figyelni, munka után kocsiba ülni …. Istenem, jobb bele se gondolni. És jobb össze sem adni az árát. Mert arra jutok, hogy több, mint amit kap …

Kimegyünk a számunkra luxus lakásból … nem az, igy utólag látom. Beülünk a Trabantba … hazafelé tartunk …. hazafelé? Az még nekem otthon? Ugyan már … Bolt, kaja, ital. S jön az este. És ujra jön a reggel. Minden félelemmel. Újra. S már tervezi a következő németországi utat, dolgozni, mondja. Én meg elhiszem. És nem gondolok bele, hogy nem hoz haza több pénzt, mint amit elvitt az útra … mert bár bele se gondolok, de örülök annak, hogy addig se itt van. És nem érdekel már, hol van …

Talán jobb lenne, ha az ilyen rémes árnyakkal teli este ismét gyűlölni tudnám. De nem lehet. Hogy gyűlöljek már egy lecsúszott elmebeteget … Gyűlöltem már régen eleget.