Már nem az egész lemez van betallózva a zenelejátszóba, csak az az egy szám. A Burning Bridges. Égő hidak. Amikről az előzőben, körülbelül egy órája írtam. Folyamatos ismétlésre van állítva. Mit csináljak, miközben az aranyszemű kisbundást várom? Éjjel kettő. Valamikor majd aludnom is kéne. No ez van. Lőjünk fotókat. Elpakolom magam mögül az elmosott edényeket. Így is azt mondta múltkor a PS, hogy nem tudok már végre valami más hátteret választani a képeknek? Mire közöltem vele, hogy ez egy webkamera, beépítve a laptopba és ne gondolja, hogy szét fogom kapni vagy a laptopot hurcolászom körben a lakásban. Mire megkérdezte, hogy ‘teló?’ Mondtam, hogy az felejtős. Nem fog leszakadni a fél karom, amíg annyi képet el nem lövök magamról, amikor már a sorozat végén a legigazibb mosoly? vigyor inkább … látszik az arcomon. Mert olyankor már magamon röhögök, de nagyon.

És én ezt a pillanatot akarom elérni és persze elkapni. Így hát csinálok legalább 20-30 képet, automata arcfelismeréssel, hogy mozogjon a kamera, tallózzon az arcomon, hogy még véletlenül se lehessen beállított az a kép. Mert úgysem tudok olyan sokáig egy helyben ülni, hiszen fejemen a füles, üvölt a zene, a vérem szalad, mint a gyorsvonat. Mikor is volt nagy szám a Burning Bridges? A nyolcvanas években, vagy inkább a végén. Kicsit utána. Most nem vagyok rest, hogy megnézzem a Google-ban, hogy mikor adták ki a lemezt. Mert arra emlékszem, hogy a gyerekem még kicsi volt akkor. Amikor ezt a számot hetekig üvöltve a szobában rongyosra hallgattam. Aztán következett benne körülbelül két évtized szünet. Mert valamiért „kiszerettem” belőle. Jöttek más zenék. De nagyon sokat mehetett, mert nemrég, ahogy a kezembe került a vadiúj Aqoustic lemez és ez a szám is rajta volt, a gyerek felismerte. „Erre emlékszem, amikor kicsi voltam, egy időben állandóan ezt hallgattad.” Istenem, milyen jó a zenei memóriája. Jobb, mint az enyém már. Édes gyönyörű virágom.

Imádom. Az életemnél is jobban, mindennél jobban. Amikor rágondolok, valami elmondhatatlan meleg van a szivemben és azt érzem, hogy igen, érdemes élni, érte érdemes. Meg persze sok más miatt, de ő … ő a legnagyobb ok, hogy még létezem.

Miről is akartam írni? Már nem is tudom

Valószínűleg nem volt lényeges. Hiszen csak a macskát várom, hogy végre lefekhessek, közben „összevissza” beszélek

Aztán megnézem azt a képet, amit ehhez a poszthoz szánok a Face-en, és ami nincs benne abban a négyben, amit végül is oda egy albumban feltöltöttem (úgyis ki fogom törölni egy idő után, mindig ezt csinálom), ez az első kép, amit fotóztam és elmélázok azon, hogy ezen még nincs valódi mosoly az arcomon. A tekintetem se olyan huncutas-rafkós, mint a vége felé már … itt még olyan a tekintetem, mint akinek kések vannak a szemében. Olyan éles pengéjűek, amikkel csak felkoncolni lehet. Hogy teljes legyen az összhatás, a képszerkesztőben kap a fotó egy adag auto sharpent, hogy még jobban látszódjék minden ránc, bőrhiba. És hogy az a kés még élesebb legyen.

Aztán kap egy feliratot, mert poszthoz készült, azt már temészetesen blurral szűröm, hogy a betűk kellően selymesek legyenek … Mert alapvetően egy jólelkű marha bújik néha a bőrömbe. Most persze nem.

Igaza van BogárEmbernek. Néha nagyon szélsőséges vagyok

Miről is akartam írni? Most már tényleg nem tudom