Az asszony méhén belül a szolga, él, létezik. Magzati pózban kuporodva a születés csodájára vár. És emlékezik. Korábbi életére. Megszületett már egyszer. Végigküzdötte magát a hosszú és sötét szülőcsatornán. Hogy végre meglássa a napvilágot. És olyan életet éljen, amire teremtetett. Korábbi reinkarnációja rövid és szomorú volt. Halála emiatt inkább kegyes.

Most újra magzat. Vajon érdemes várnia a megszületést? Lesz-e vajon, aki életre hivja? Lesz-e vajon, aki az oly vágyott nyakörvet akár a képzeletben is nyakára csatolja? És elfogadja szolgálatát? Vagy csöndesen elvetél …?

Még vár. Még remél. Az alázat vágya oly csábitó, mint kigyó a Paradicsomban. Selymes szava szinte mindig zeng fülében: Jöjj, légy enyém …

Születésre vágyva önkinzóan töpreng magában … Talán meg kellene próbálni a pálca másik végére születni … Ha igy tett volna már évekkel ezelőtt, a sokadik életét élhetné a játék gyönyörében. Mert igazságos és főleg biztonságos domina lenne. Szadizmus egy csöpp sem szorult belé. Saját méhéből kinéz most önmagára, egész életére. Hisz igy élt mindig … kényszerszülöttként …

(2011.12.10.)