Május elsejére paradicsomleveskét csináltam. Nem túl ünnepi étel. Aztán azt gondoltam, mi lenne, ha sütnék pár palacsintát. Úgyis régen sütöttem.

Hét-nyolc-tíz éve? Körülbelül …

Évek óta nem vállaltam be. Nem azért, mintha elfelejtettem volna. De a lábam … Nem lettem volna képes ott állni a tűzhely mellett, amíg kisül a palacsinta …

Talán már igen. Próba.

Megérte. Mert örömet sütöttem bele abba a palacsintákba. Az utolsónál kihívtam a gyermekem. Jött, kérdezte közben, mit akarok. Csak annyit mondtam, hogy „Milyen palalcsintát kérsz, kakaósat vagy lekvárosat?” Megérte a látvány. Olyan volt az arca, a hangja, mint egy kicsi gyereké, amikor meglátja, hogy megjött a Jézuska.

– Anya, te palacsintát sütsz? És ott állsz mellette? Várjál. Most bemegyek és újra kijövök. Mi van, ha csak álmodtam.

Tényleg bement és újra kijött. Aztán megkentük a palacsinták egy részét lekvárral, a másik részét megszórtuk kakaós cukorral.

Jó vastag palcsinták lettek … Mert leginkább örömmel voltak töltve.