Nem más ez, mint egy színpad. Ahol évek óta ugyanazt a darabot játsszuk mindketten, csak persze két verzióban, ismételve a saját színeinket, néha beszőve némi újat, de a váz az mindig ugyanaz.
Két ember, aki estéről estére szerepel a saját életében, a saját színdarabjában.
Vannak összecsengések és vannak különbségek.
De mindkét darabnak ugyanaz a címe: Az Ember tragédiája …
Párhuzamos előadásban.
Az egyikben a főszereplő Ádám, a másikban értelemszerűen Lucifer. Az egyik a naiv, a másik a kétkedő. Az egyik a békétlen, a másik a hűvösebb. Az egyik, aki mindig összeomlana, ha Lucifer át nem nyúlna néha a másik színpadra és meg nem fogná Ádám kezét. És fényt gyújt számára – hisz ő a fényhozó is -, hogy kibotorkáljon a mindennapi bánatok sötét útvesztőiből.

Évek óta.
És így lesz Ádám mindennapos „tragédiáiból” Lucifer huncut „komédiája”. Az idézőjelek jelzik, hogy legtöbbször a tragédia nem igazán tragédia, és a komédia sem tekinthető oly vidámnak … ha jól megnézzük …

Már a zene is megvan a kettős tragikomédiához. Az egyik persze mindig Ravel Boleroja lesz. A másik DJ Pablo – BBoys War … Elég csak, ha Ádám becsukja a szemét. És már látja is, amint Lucifer pörög az Élet táncában …

Teljesen olyan, mintha csomót tudna kötni önmagára …

Meg lehet a tánc egy pillanatát fogni állóképben? Hiszen a tánc maga a dinamizmus, maga az Élet …