Partnerkeresés …
Nem, egyáltalán nem ez most a közeljövőm célja. Átgondolva mostanában dolgokat és beszélgetve olyan emberekkel (valóságosakkal, nem a virtuális világban) rá kellett jönnöm, hogy én 25 éves korom óta – bárhogy is alakult az életem – sosem éltem pasi nélkül, úgymond valóban egyedül. Még ha nem is voltak jók a kapcsolataim, házasságaim, sose voltam úgy, hogy a maga fizikai valóságában ne lett volna mellettem az időm nagy részében pasi. Minden váltásom úgy történt, hogy már megvolt az új, és lecseréltem a régire.
A Selbst – azaz valódi felnőtt önmagam – megtalálásához vezető folyamathoz viszont hozzá kell, hogy tartozzon annak megismerése, hogy milyen egyedül. Mert ezt sose tapasztaltam meg, amióta először férjhez mentem. És ez nagy butaság volt. Kapcsolatból kapcsolatba menekülés. Ostobaság. Lehetőséget kellett volna már rég adni magamnak arra, hogy megtapasztaljam, mennyit érek egyedül, önmagamban. Ha az ember ezt nem éli át, olyan alapvető dolgot hagy ki az életéből, amivel önmagával szemben követ el borzasztó nagy bűnt.
Sose lesz módja valódi felnőtté válni. Mindig támaszkodik valakire …
Bassza meg a ló. Miért volt nekem erre a mankóra szükségem? Miért nem mertem én a társas magány ostoba létformája helyett a valódi egyedüllét megismerését felvállalni? Már azt is tudom, hogy ez milyen mélyen gyökerezett bennem. Szegény anyám, a maga meguralós természetével teljesen tudattalanul ültette el a magját bennem. És az a magocska szépen kicsirázott, akkora élősködő növénnyé terebélyesedett fölöttem-köröttem, ami a végén már majdnem áldozatává tett. Jobb lett volna, ha erre korábban rájövök. De ezen most kár rinyálni. Nem jöttem rá, oszt kész. Örüljek annak, hogy végre ez is tudatossá vált az agyamban.
Nem lehet az igazán felnőtt, akárhány éves vénség is már, aki ezt nem próbálja ki.
Hogy mit ér az életben ÖNMAGÁBAN …
Egyszer már irtam valami hasonlót itt. De most kissé át kell fogalmaznom:
Na szia, Selbst. Te ki vagy? Mert én már egy másik Én vagyok 😉 Innen folytassuk az ismerkedést 😀 Állok elébed!