Hallgatom ezt a zenét, ami az előző posztban van. Csodálatos. Valami olyan békét önt a lelkembe, ami még maxcoderi lényem cinizmusát is kitakaritotta belőlem. No, nem véglegesen. Mert jó a cinikusság néha. De ha már sok a jóból, akkor ezt a zenét bármikor elővehetem. Mint ahogy erre használtam már huszonéves koromban is. Lélekpucolónak. Ezért is bőgtem el magam, amikor megtaláltam. Örömömben.

Ülök, hallgatom, élvezem a létet. Olyan mélységben, mint csak igen ritkán még életemben. Ez az érzés arra a kisgyerekkori hintázásra emlékeztet engem. Arra a konkrét egyre. Irtam már róla. Borzong a bőröm is a gyönyörtől. Hát ez van. Akkorát dobott rajtam felfelé, mintha az egekben repülnék. És rettentő jól érzem magam.

Most az jutott eszembe, hogy – bár az elmúlt három hónapban voltak azért hullámvölgyek, biztos lesznek is még, de – nagyon régen éreztem magam tartósan ilyen jól, mint mostanában. -mosoly

Talán azért egyet sajnálok …. azt, hogy az ehhez az állapothoz vezető út feltörését – azaz a „piszkos munkát” – a gyerekemre hagytam. Megtehettem volna magam is … én legalább élveztem volna.

Lusta ribanc vagy te, Én. Erről lemaradtál. Mán mindegy.