Hajnal négy előtt úgy döntöttem, hogy egy gyors huszárvágással visszaforditom a napomat. Mert néha jó az éjszaka, de nem napokon keresztül folyamatosan. Most jöttem já, hogy miért is lélekgyilkos az állandó éjszakai műszak. Az ember nem látja a nappali fényt. És teljesen mindegy, hogy süt-e a nap, vagy felhős az ég. Az ember nem éjszakai lény.

Igy elfeküdtem és elhatároztam, ha törik, ha szakad, kilenckor felkelek. Ha aludtam rendesen, ha nem, akkor is.
Persze hogy nem aludtam rendesen és abban a kevés időben, amit az álommanó alamizsnaként adott, kizárólag szörnyű álmaim voltak. Szóval valódi pihenés nuku.

Kellemesen ki vagyok borulva. Egyrészt a napokig tartó fényhiánytól – a lámpa nem ugyanaz -, másrészt a szar álmoktól. Már nem tudom, mik voltak azok, csak az érzelmi nyomot hagyták meg bennem. No majd elmúlik. A fáradtságtól fázom, kabátban ülök, de estig juszt sem fogok aludni.

Persze hogy ebben az elbaszott hangulatban kerül elém egy megosztás valahol …. És megint eszembe jut valami. Amivel pár napja találkoztam és felháborodtam rajta. A kép mellbevág, rájövök, hogy a felháborodásom még mindig nem múlt el. Mert az előző két napban mást sem éreztem, csak azt, hogy mennyire hiányzanak a szüleim … És ha csak egy napnyi időt kapnék, amig újra élnek és velük lehetek. Vagy csak egy órát, vagy talán egy perc is elég lenne …

Hát igen, vannak olyanok, akik …
Á, nem is érdemes ezt a mondatot befejezni. Túl hosszú lenne.