Vajon miért lehetek számára „értékes”? Mi az bennem, ami vonzza.
Egy dolgot persze tudok. De azt bárki mástól is megkapná. Nem értékelem túl magam abban a dologban. Lennie kell valami másnak. Valami komolyabbnak. Valahol egyszer olvastam, hogy az egész élet a szexről szól, a szexualitás viszont az uralomról.
Itt lesz a kutya elásva.
Pygmailon ő is, mint páran előtte. Meg akar változtatni, saját szája íze szerint, saját örömét fokozandó, másrészt hogy azt mondhassa magában: Lám, ez az én alkotásom. Az én teremtményem. Egyetemet végzett „nemes vad”. Igaz, hogy nem fiatal, nem csinos, a lába meg olyan, amilyen (hogy is mondta egyszer egy „udvarias” ember? Fekve nem is tűnik fel), de az esze, a gondolkodása különleges, nem szokványos, nem gyöpös és gyakran vág, mint a borotva. Buta libákat nem kunszt uralni vagy befolyásolni. De ezt a nőt igen. Hogy aztán majd azt mondhassam, lám, értem-tőlem-miattam változott. Azaz az én értékemet emeli.

Uralom. Az bizony.
Legbelül arról szól.

Nekem meg csak a Pygmalion gyűjteményem szaporodik …

Nos, BogárEmber? Mit szólsz a teóriámhoz? No, majd elmondod, ha ideje lesz -mosoly

Tanuljunk Pygmalionról:

„Pügmalión (görögül Πυγμαλίων, latinosan Pygmalion) az Ovidius Átváltozások című művében mint szobrász híressé vált legendás ciprusi személy neve. Ovidius költeményében Pygmalion beleszeret saját szobrába, és a szobrász imáját meghallgatva a szobrot az istenek életre keltik. A történetre számos művészeti alkotás utal, az egyik legismertebb George Bernard Shaw Pygmalion című drámája.”

„i.e. Pygamlion mítosz: Sokáig élt nőtlenül Kypros királya, Pygmalión, amikor egyszer hófehér elefántcsontból csodálatosan szép szobrot faragott ki a vésőjével. Maga számára is váratlan meglepetés volt, amikor az elefántcsontnak a művészet olyan szép alakot adott, amilyennel soha még asszony nem született a földön. Pygmalion király Galeteanak nevezte művét és a szobor alkotója szerelemre gyulladt a saját alkotása iránt. Aphrodité segítségével a szobor életre kelt.

1909 – Albert Moll klinikai tapasztalatai alapján arra a követketetésre jut, hogy a vizsgálati személyek annak megfelelően viselkednek, amilyen elvárásokat feltételeztek magukkal szemben. Tehát, ha elvárták maguktól, hogy leküzdjenek egy betegséget, leküzdötték, míg ellenkező esetben a javulás elmaradt.

1913 – George Bernard Shaw megírja Pygmalion című szépirodalmi művét, melyben a főhős így fogalmaz: „ Tulajdonképpen nem abban van a különbség, hogy az ember hogy viselkedik, hanem hogy az emberrel hogy viselkednek.”

„A Pygmalion hatás az önmagát beteljesítő jóslat egyik típusa, amely szerint a környezetünkben élő embereket úgy kezeljük, amilyen a véleményünk róluk, amilyenek az elvárásaink velük szemben. Ők erre reagálva olyanná válnak, amilyennek mi hisszük őket. A pedagógiában és a gyermeknevelésben fontos szerepet kapott ez az elv és egyre több irányzat épül az elvárások alapelvére. Megfigyelések és kísérletek sokasága igazolja, hogy azok a hétköznapi diákok, akiket tanáraik az átlagnál okosabbnak nyilvánítanak, vagy akiket a szülők tehetségesnek tartanak, szorgalmasabbá válnak, okosabbnak bizonyulnak. Ezzel szemben azok a gyerekek, akiket ostobának vagy rossznak tekintenek, vagy állandóan aggódnak miattuk, ezen „elvárásoknak”, gondolatoknak tesznek eleget, s nem képes igazán jó teljesítményt hozni vagy önállóan boldogulni. Mások előzetes feltevése valósággá válik, olyanná válunk, amilyen elvárásokat, gondolatokat táplálnak felénk / belénk.”

Az utóbbi már inkább pedagógia.

A Pygmalionok hatni akartak rám.
Ha sikerült, ez az ő ázsiójukat növelte. Sikeresnek érezhették magukat.
És ha a hatásuk elmaradt, vagy nem lett tartós?

A végén pofára estek. Galatea újra egy márványtömbbé vált. A sikerük meg elmaradt.

Egyszer össze kéne számolni, hogy hány Pygmaliont ejtettem pofára …
Úgy kell nekik. Minek akartak megváltoztatni???