Hol volt, hol nem volt …

Volt egyszer egy szép asszony, Rebecaának hivták. Nem gyermeknek született. Csak úgy lett hirtelen. Öntudatra ébredt egy csendes hajnalon …

Szép asszony volt, sudár, fiatal. Nem volt múltja, csak jelene. Csillogó szem, fekete haj, mosoly az arcán, szemében szerelem. Szerelemből teremtetett.

Palotában élt, mely boldogságból, erotikából, szép szavakból, kedves mosolyból épült egy elvarázsolt erdő rejtekén. Élte napjait remegő boldogságban, elégedetten.

Életét csak egy zavarta néha. A gyönyörű palota tornyában egy vén madár. Időnként leszállt hozzá, kétkedő szavakat, gyötrő kérdéseket suttogott fülébe. De Rebecaa mindig csak annyit mondott neki: Hess vén tollcsomó. Nem hallgatott a csúf szavakra. Nem akarta, hogy lelke békéjét megzavarja, boldogságát lerontsa. Hisz oly gyönyörű minden. Béke, nyugalom, szerelem, egy csendes erdő közepén, szerelemből, boldogságból teremtve.

Egy idő után a vén kopott madár, ki csipás szemével már sok mindent látott, lassan feladta. Suttogott még néha. De süketnek hiába, gondolta.

Rebecaa szerelmes szivével, csillogó szemével csak öröklétet látott. És hiába suttogta a vén madár: Rebecca, ezt még egyszer nagyon megbánod … öröklét nincs, ilyen felhőtlen boldogság sincs, ezt csak Te vágyod.

Egy nap, mely olyannak indult, mint a többi, az erdei gyenge szellőből vad vihar támadt hirtelen. Fekete fellegek, fák roppanása. A szél már az egész palotát rázta. De Rebecaa nem félt. Hisz palotája nem épült másból, mint szerelemből, boldogságból, szép szavakból, mosolygásból. Baj nem lehet.

Rebecaa tévedett.

Hatalmas robajjal omlott le a palota. Rommá vált hirtelen. S a kőhalom alatt egy halott asszony véres, összetört teste maradt. Valaha szép volt, fiatal, most csak csontok, pár véres húscafat.

Fennről a vén madár mindent látó csipás szemével, mindent tudó és kétkedő agyával sajnálkozva nézte:

Én szóltam előre, Rebecaa. De te mindig is csak egy hülye picsa voltál. 😉

És a vén varnyu a lassan csendesülő szelek szárnyán károgva tovarepült.