Mintha rebecca nem lenne oly magányos mostanában, mint eddig. Nincs az a sóvár, de névtelen vágy, mely néha olyan volt, mintha szétmarcangolná a lelkét, testét.

Sóvár vágy van persze most is. De már nem névtelen. Tudja, hogy a játékban kit szeretne immár Urának. Szivében lassan szárbaszökken a bizalom, – a kellő, a valódi – és izgalommal várja bimbózó virágjait. Vajon milyen érzés lesz illatukban elmerülni …

Látta már azt az arcot mosolyogni. Vajon milyen lesz, mikor komoly, avagy szigorú … Egy mosolygó tekintettel könnyű szembenézni. De rebecca végre szeretné már néha lesütni a szemét …

Most hunyt szemekkel álmodik. Érintésről. Tenyerével végigsimitja érzékeny melleit. Ujja ölében, ahol ezüstös gésagolyók finom rezdülését érzi … mozgásuk mint valami édes ajándék simogatja benn …