Most nincs más, csak a józan ész. Vannak természetesen ösztönök, de kordában tartom őket. Az ösztönök fontosak. Mert előreviszik az Életet. Az egyed szempontjából a személyiséget is. De nem minden ösztönnek szabad teret engedni. A racionalitás rostáján át kell szitálni mindent. Ami kihullik, nem kell vele foglalkozni. Azok a legaljasabb ösztön morzsák, amik beveszik magukat az egyén bőre alá, észre sem veszi őket, berágják magukat a húsába, csendesen, alattomosan.

Ezekre nincs szükség. Az a dolgom, hogy átvizsgáljam az összeset. És eldöntsem, mi maradhat, mi az, amit nyugodtan tudatossá lehet tenni, mert célszerű tudni róluk. Azokkal lehet valamit kezdeni. Mert jól megfogalmazható szükségleteket takarnak. Általában hosszú távon hasznosakat. És kielégíthetőeket, anélkül, hogy az egó sérülne.

De az apró, szinte láthatatlan szemétre nincs szükség. Ezek csak bevillanások a tudat szélén. Nem érintik sem a létfenntartást, sem más fontos dolgot. De képesek megzavarni az érzelmi világot és következményesen a gondolkodást, a döntési képességet. Azaz a józan mérlegelés lehetőségét rontják. A rombolásuk szemmel nem is látható. Az egó nincs tudatában, hogy milyen aknamunka folyik ellene. Igy védekezni sem képes tudatosan.

A pszichoszomatikus tünetképzés megszenvedteti az egót. Azt is lehet mondani, hogy szegény egón csattan az ostor.
Azért vagyok, hogy ezt ne engedjem. És az egó tudjon saját hatáskörében reálisan, minden körülményt mérlegelve dönteni.

Ha az én rostálásom megfelelő, akkor az egó különösebb sérülés nélkül önmagában is meg tudja oldani a válsághelyzeteket.

Ezért vagyok most itt.

Ilyenkor szokott az egó hátradőlni a székében, csak szemlélődik, figyel, tanul. Mert képes érzékelni hogy mit csinálok és azt is látja, hogy miért.
Az én cselekvésem nem valódi cselekvés. Nincs kezem, nincs hangom. Csak a gondolat vagyok az egó agyában. És nincs más dolgom, minthogy visszatereljem magunkat az útra.

Azt is lehetne mondani, hogy kijavítjuk a rendszerben adódott hibákat, majd reboot. Ide most kellene egy mosoly. De nekem nem az a dolgom, hogy mosolyogjak. Majd azt az újraindítás után az egó megteszi.

„Vej-vu-vej
A Tao-hoz való igazodás alapvető attitűd, amely a nem-cselekvő cselekvésben (vej-vu-vej), az “égi elrendelés” aktív befogadásában valósul meg. “Hagyd, hogy minden magától alakuljon” – mondja Csuang-ce, mert még az ég is a Tao-t követi. Ha összhangba kerülünk belső tulajdonságainkkal, és a természeti törvényekkel, akkor elértük a Vu-vejt. Ilyenkor közös nevezőre kerülünk a természet rendjével, és a legkisebb erőkifejtéssel ügyködünk az alapelven. Ha a való világ ezt követi, akkor nem hibázhat. Hibákat csak emberek követnek el.”