Csak a napokban vettem észre, hogy már megint voltak illúzióim.
De most nem vártam meg lustán, hogy más törje össze helyettem.
Megtettem önmagam.

Jobb lett volna, ha meghagyom másnak … De hisz már oly sokszor ráhagyatkoztam. A lelkemben felgyűlt „piszkos munka” legalább felét … ő söpörte ki, ő bontotta le a hamis illúziókból emelt falaimat. Még mindig bennem a kétség: vajon az ő dolga? Ez lett volna a dolga az én életemben?
Nem birok szabadulni az érzéstől: kihasználtam.
Az is fájhat, ha az embernek más rombolja le az illúzióit. De sokkal jobban fáj, ha én önmagamnak. Mint egy metszés egy késsel. Vagy egy kalapács az üveg közepébe. Én csak igy tudom csinálni.

Ő viszont humorral. Amivel abban a pillanatban enyhiti a sebek fájdalmát.
Bennem most nincs semmi humor.
Hát akkor viseljem „csillapító” nélkül.

Ki fogom bírni. Reccs az illúzióknak.