Az asszony kora este pakolgatott. Ezt-azt, új és régi dolgokat. Amiknek eddig nem volt helye. Valamiért. Maga sem tudja, hogy miért. Hova is tegye? Tétován körülnézett. Az ágy két oldalán öreg éjjeliszekrények. Olyan öregek, hogy már mállik le róluk a lakk. Más kidobta volna már régen. Az asszony nem. A nagyszülőké voltak. Nem intarziás, drága dolgok. Csak két kispolgári, régi éjjeliszekrény, még a múlt század közepéről, de inkább még régebbről.

Az egyikben, amelyik azon az oldalon van, ahol aludni szokott, iratok. Régiek. Vajon mi is van a másikban? Egy tűnő gondolat … megnézi. Semmi. Üres. Istenem, mióta is üres már … Lassan egy éve.

Épp jó lesz, gondolja és a dolgokat, melyek közül vannak régiek és vannak újak, szép rendben belepakolja. Olyan helyénvalónak tűnik ez. Igen. Közben egy furcsa érzés van benne: Miért van az, hogy most már annak a másik öreg éjjeliszekrénynek is van értelme?

Aztán leül és ir. Közben néha sir. Nem bánat ez. Csak a lelke egy része még mindig repül. Valahová. Egész magasra. A kövér könnyek közül lenéz a földre. Soha nem volt még ilyen magasan …