Ki akarok menni a Millérre. Van ott egy rétem. Persze nem az enyém. De mégis az enyém egy kicsit. Mellette kukorica és búzaföldek. A rét egyik szélén pár méter széles és mély csatorna, békalencsés vizzel, vadon nőtt, sárga nőszirommal … A csatorán átivel egy kis betonhid, kőkorlátja kopott, töredezett. A vizpart lejtős. Le akarok oda ülni és hallgatni a szél susogását, nézni a harsogó zöldet, a nyiló virágokat … Fogni egy meleg kezet, ülni csendesen. Az a meleg kéz … amikor szinte hason fekve gombákat és virágokat fotózott nekem. Az az ember … olyan volt, amilyen. De legalább szerette a lelkem.

Múlt héten felhivott. Mondtam, hogy most nem érek rá, mert már otthon van a gázszerelő, mennem kell. Most megkérdezte, mi volt a baj. Meg azt is, hogy vagyok. Én is tőle. Aztán persze felhozta, hogy emlékezzek rá, ő nem szólt semmit, amikor találkoztam a Tomival. Mondtam neki, hogy én meg most nem szólok semmit, hogy közben szeretője is volt. És hogy szerintem tegyük ezt az ügyet mindketten ad acta. Ebben megegyeztünk. Aztán elköszöntünk egymástól. Én is szerettem a lelkét.