Nem tartom magam se egyiknek, se másiknak. Lehet, hogy furcsa, de teljesen normális embernek látom magam.

A Pixin mostanában sok vád ér néhány (?) embert, bizonyos erkölcsi elvek megosztása miatt. Ott sok mindent meg lehet osztani, a legkülönbözőbb vágyak leírását, akár azt, ha valaki a mindennapos feszültségét szeretné szado módon másokon kiélni, vagy olyat, hogy valaki leghőbb vágya a csicskalét, de akár azt is, hogy valaki prosztata orgazmust szeretne megélni, és sikeres ‘beavatkozás’ esetén még fizetne is érte. Ez csak néhány szemelvény a sok közül, ami az apróhirdetésekben úgy olvasható, hogy az embernek nincs regisztrációja az oldalra, tehát az internet előtt teljesen nyilvános.

Ha valaki esetleg leirja a véleményét a hagyományos erkölcsi értékekről, azt viszont sokan irritálónak érzik. Vajon miért? A Pixin mindenki tisztában van a mondással az ingről, nem kell olyan ruhába öltözködni, ami nem a miénk. Ennek ellenére néhányan mégis rendszeresen felszólalnak az ilyen témájú blogok ellen, noha a szabályzat, bár elég bőséges, egy kummányi szót nem tartalmaz arról, hogy az oldalra csak olyanok regisztrálhatnak, akik BDSM iránti vonzódása nem is lehet kétséges.

Én meg csak olvasom, olvasom, és nem értem pár ember nyilvános felháborodását.
Akkor sem értettem volna, amikor elolvastam az első BDSM jellegű irást, és a spontán reakcióm az volt, hogy ezek az emberek nem százasak. Ez az én személyes véleményem volt. Megtehettem volna, hogy hozzászólok ahhoz az iráshoz és leirom az első gondolatomat. De nem láttam értelmét. Elfogadtam azt, hogy bár a dolgok nem az én izlésemnek feleltek meg, másoknak viszont igen, sok-sok embernek, akiket nonszensz lenne egy kalap alá véve bolondnak cimkézni. Inkább beszélgetni kezdtem és próbáltam őket megérteni. Nekem sikerült.

Kiirtottam a szótáramból a perverz, romlott és hasonló kifejezéseket. Hiszen a perverz szó definíciójához is szükségeltetik a normalitás meghatározása, ami elég képlékeny fogalom. Kinek mi a normális.

Én önmagamnak normális vagyok. Leéltem az életem nagyját anélkül, hogy az átlagtól eltérő vágyaim bármiben is degradálták volna az emberi megitélésemet.

Ahogy egy kommentben irtam, még perverznek sem tartom magam. Énmagam számára ÉN vagyok az etalon. „Perverz”, „romlott”, satöbbi csak hozzám képest lehet bárki. Én nem. Én vagyok önmagam origója. Mindenki mást ehhez viszonyitok. Ha bármi erkölcsi kioktatásnak tűnő dolgot olvasok, egy pici húrt sem rezzent meg bennem. Mert ugyan lelkiismeretem nekem is van, saját véleményem szerint elég kemény, de az nekem épp elég, a szabályait magam állitom fel és más nem tud befolyásolni benne. Se pro, se kontra. Hisz amikor a saját lelkiismereti vívódásaimról irtam, sokszor az volt az emberek véleménye, hogy túl szigorú vagyok önmagamhoz.

Ezért nem érdekel, hogy ki minek mond. Perverznek, konzervativnak, begyöpösödöttnek, romlottnak, erkölcstelennek és vaskalaposnak.

Majd én eldöntöm, hogy a saját szememben mi vagyok. Ha egyáltalán szükségét érzem ilyen meghatározásnak. Nem szoktam szükségét érezni.

Mert én ÉN vagyok. És elfogadom, hogy mindenki egy-egy ÉN. És rájuk bízom, hogyan értékelik önmagukat, ha egyáltalán akarják ezt megtenni. Mert ha nem, ahhoz sincs semmi közöm.

Megpróbálom tiszteletben tartani más emberek tőlem eltérő véleményét. Egyre gyakrabban sikerül. Ebben is fontos a gyakorlás. Mert nem fél mázsa toleranciával a hátizsákunkban születünk. Nincs abban akkor még egy gram sem. Életünk során nekünk kell összegyűjteni.

Mindenkinek jó gyűjtést kivánok. Annak is, aki a hagyományos erkölcsöt támogatja és annak is, aki nem. Kivánom, hogy mindenki találja meg a saját egyensúlyát, úgy hogy messziről kerüli a kettős mércét.