Sajnálom őt …
Eljutottam odáig, hogy sajnálom.
Ha nem változik meg a hozzáállása az emberi gyarlóságokhoz, ha nem tud majd ezekkel szemben toleránsabb lenni, sose lesz boldog. Nem lehet úgy viszonyulni az emberekhez, hogy mindenkiből valami tökéletes lényt akarunk faragni … Mert ő ezt szerette volna. Maximalista volt, de kissé butuskán. És nagyon sokszor nem vette figyelembe, hogy a körülötte élőknek nemcsak tettei, hanem érzései is vannak. És ha ezeket figyelmen kivül hagyja valaki, akkor megkeseriti mind a környezete, és – ennek következtében – a saját maga életét is …
A gyerekem szerette. Még meg is lepődtem rajta. És elfogadta … Ő meg – ha figyelembe veszi a mások érzéseit – sokat segithetett volna a gyerekemnek egy pozitiv példa mutatásával. Mert sok dolog pozitiv volt benne. Csak bután fogott hozzá. Úgy örültem annak a törölközős dolognak. Bár ezt már leirtam itt egyszer régen, örömmel és boldogan. A gyerekem soha nem szerette senki törölközőjébe megtörülni a kezét … még az enyémbe se. És meg is mondta, hogy ne haragudjak meg ezért, de képtelen más ember kéztörlőjét használni. Megértettem. Van ilyen. Aztán egyszer észrevettem, hogy kézmosás után teljesen spontán az ő törülközőjébe törli a kezét. Egy ideig figyeltem, majd megkérdezem a gyereket, hogy miért? A gyerek is meglepődött rajta. És elgondolkozott. És minden furcsasága ellenére mégis valahogy természetesnek tartotta. Valamiért nem zavarta …
Ezt elmondtam neki is … nem szólt semmi különöset rá. Reméltem, hogy megérti, hogy ez valami igen mély elfogadás a gyerek részéről .. Ezek szerint nem értette meg. És nem is értékelte … Nem lehet úgy senkit a jóra, a pozitivumokra tanitani, hogy állandóan lehülyézzük, vagy szemtől szemben, vagy úgy, hogy azért az az a másik is hallja … Nem lehet úgy senki életét segiteni, hogy állandóan csak a hibáival szembesitjük, úgy, mintha az orrát állandóan belevernénk a szarba, mint az ostoba és lelketlen kutyatulajdonos a kiskutyájával … mert ezzel nem a jóra tanitjuk, hanem elmarjuk magunktól …
Olyan, hogy dicséret vagy valami pozitiv megerősités, olyan számára nem nagyon létezett. Velem szemben sem szinte … Az utóbbi időben néha úgy kellett pár dicsérő szót kicsikarni belőle, ha valami új dolgot megtanultam a wordpress szerkesztése során – amit legtöbbször miatta tanultam meg, csak sokkal ritkábban magam miatt. Ez a kicsikart dicséret ilyenkor leginkább úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy „jól van, okos kutya” …
Én nem szégyenlem, hogy tele van a lelkem érzelemmel. Őbenne ezt sose éreztem. Mintha nem lennének benne … de hát ilyen nem létezhet, minden embernek kellenek érzelmek, nem? Akkor elrejtette volna? De miért? Valami fals szégyen? Hogy egy férfinak nem lehetnek ilyenjei? Oly sokszor beszéltem neki erről … de a kérdésekre sose kaptam értékelhető választ, szinte azt mondhatnám, hogy se bűt, se bát … Most sem tudom, hogy mi járt a lelkében. Mert sose osztotta meg velem … Mint egy zárt, tömör fal, áthatolhatatlan. Csak éjszaka, álmában volt más … de erről is irtam már sokszor … mint egy nyüsszögő gyerek. És minden nyüsszögése telistele volt érzelemmel … Néha órákig hallgattam, lopva szinte és boldogan, hogy legalább olyankor érzem a lelke mélyét egy kicsit.
Még utolsó éjszaka is … álmában … úgy ölelt, úgy bújt hozzám, mint egy védelmet kereső gyerek, befúrta az arcát a hátamba, nyakamba …
Már mindegy. Se nem sirok, se halálvágyam nincsen, se különösebb elkeseredés bennem …. csak valami félős szomorúság … Mi lesz vele igy? Ha nem tud megváltozni? Sose lesz boldog. Mert érzelmek nélkül nem lehet. Ezért irtam, hogy sajnálom őt. És persze egy kicsit magamat is. Mert azt reméltem, hogy végre egy ember, akivel boldog leszek. Nem jött össze …
Nem lepődnék meg, ha most viharos gyorsasággal olyan munkát keresne, hogy minél előbb el tudjon költözni az édesanyjától is … mert az anyja egy energikus, pörgős, sok beszédű asszony … sokszor még ez is zavarta. Talán irtam már, hogy amikor telefonált – általában két hetente – kérdezve, hogy vagyunk, akkor is legszivesebben letette volna már a kagylót, vagy átadta nekem – Drága, te úgyis szeretsz beszélni anyámmal – vagy ha mégis neki kellett beszélnie vele, akkor pár perc után mindig úgy tette le a telefont, hogy utána megjegyezte: Hat perc … hogy tud valaki ennyit beszélni?
Az anyját is sajnálom …
És bármilyen meglepő, de a gyerekemet is sajnálom, aki szintén vesztett valamit. Mert bár kora szerint apja nem lehetett volna, de a természete jó oldalával (mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt neki … nagyon sok volt) segithette volna valahogy a gyerekemet is.
Mert az a gyerek – ellentétben az előtte lévőkkel – őt tényleg szerette …
Ha nem tud megváltozni, nem tudja elfogadni, hogy a körülötte élők nem tökéletesek, hanem gyarló emberek – mint ő is – és nem tud valódi toleranciával, valódi és kimutatott érzelmekkel feléjük fordulni, sose lesz sehol boldog. És bármilyen kapcsolata lesz is, egy idő után abból is menekülni fog …
Meddig menekülhet egy ember az érzelmek és önmaga elől …? Hát ezért mondtam, hogy sajnálom őt.
Hajnal 4 óra van … most meghallgatom itt oldalt Leadbelly-t énekelni, cirka 60 év távlatából … néha nem volt tiszta a hangja. És egyszerű volt a stilusa. De mással sincs tele a zenéje, mint érzelemmel. Az meg sose veszik el belőle … még ha a felvétel nagyon régi, recsegős is … És ezt az érzelmet még ilyen sok idő távlatából is bele tudja szinte égetni a lelkembe … pedig nem is figyelek a szövegre …
Az emberek halandóak. De az érzelmek halhatatlanok …