Néha van valami meg nem fogalmazható és meg nem fogható hiányérzet bennem. Mondhatnám azt, hogy nem tudom, miért.
De tudom.
Nem mindig érzem. De most például igen.
Csak egy tétova, kósza fátyol, ami végigsimítja a lelkemet. Aztán tovalebben. És nézek utána. Már nem is látom. Vajon mi lehet? Nem is tudom. (Dehogynem …) Biztos valami csalfa érzék játszott velem.
Időnként felemelem a fejem, hátha újra jön és megint érzem azt a selymes simogatást.
A hajamon.
Az arcomon.
A lelkemen.