Félkába első gondolat: amiről beszéltünk, az mind a külső. Vajon azon múlik? A külsőség lenne a lényege? Vagy az, hogy benn mit érzek. Mert benn nincs azzal semmi baj. (Még a „hála” ellenére sem. Mert azt meg a későbbiekben én használom manipulálásra.) Olyannyira nincs, hogy a külsőségek negligálását is megengedem magamnak. Mert nem attól vagyok nő. Eddig sem attól voltam.

A külsőségek semmibe vétele meg már ahhoz tartozik, hogy mindig élveztem, hogy ezzel-azzal polgárpukkasztok. Ez már nem a nőiségről szól, hanem a személyiségemről. Annak a problémáiról. Hogy már gyerekkoromban, kamaszkoromban is azt gondoltam: ne tartozzak bele a nagy átlagba. A Gauss eloszlás szerintibe. Mindegy, hogy merre lógok ki, a grafikon elején, vagy végén, csak ne legyek benne a fősodorban. Ha mától ÉN kezdenék hordani bármilyen igazán nőies vackot, az ugyanúgy arról szólna, mint amikor melegítőben megyek valami hivatalos helyre. Mert valószinűleg az is a túlzás felé menne el.

Egyszer volt pár hónap az életemben, amikor direkt és tudatosan olyan cuccokat hordtam. De „túlzás” volt a színűk, a fazonuk. Túlzás volt a hétköznapokban. Az egyik vérpiros selyemblúz még mindig megvan. Azt hiszem. És a fekete kosztümkabát meg biztosan. Amiket felvettem a félhosszú, egyenes szabású fekete szoknyával. És így kiöltözve nem valami elegáns helyre mentem el. Hanem egy ócska kocsmába. Ahol épp a melegítőmben nem tűntem volna fel a kutyának sem. De így meg igen.

Szélsőségek. Akkor is, most is. Én magam vagyok a szélsőség. És ez fél-tudatos választásom volt az elejétől fogva. Mert mindig élveztem, hogy valamerre „kilógok” a sorból.
Miért változtassak azon, amit azért csinálok, mert élvezek. És szórakoztat.
Emlékszel arra a kis bugyuta pszichopatás tesztre? Nem is volt az olyan rossz. Neked öt százalék, nekem meg ötvenöt. És a szöveges értékelésben az szerepelt, hogy talán vigyázzak, mert akár az is lehetnék.

Ezt először nem egy marha kis teszt mondta nekem. Hanem egy pszichológus tizennyolc éves koromban. Amit évtizedekig savallottam. Bár ő még igyekezett szőrmentén fogalmazni azzal, hogy úgy látja, én nem különösebben szeretem az embereket. Nem használta a szót. Azt később kaptam meg. A főnökömtől, cirka pár hónap munkaviszony után. Így egyenesen bele a képembe. Annak sem örültem. Pedig mindkettőnek igaza volt. De megtanultam együttélni a pszichopátiával. És találtam egy közeget – nem tudatosan – ami tele van olyanokkal, mint én vagyok.

Emlékszel a kekszes képre? Két napja küldtem át. Arra is igaz.

Nincs itt semmi különösebb gond. Nő vagyok és a helyemen vagyok. A saját normáim szerint. Ja, hogy az nem egyzik meg a köz hozzáállásával? És akkor mi van? -mosoly Mindent összevéve te sokkal konformisabb vagy, mint én. Bármilyen furcsának tűnhet is.

Az előbbieket még reggel írtam. Most bedobtam a témát a közösbe. Egyetértettek velem. Helyünkön vagyunk. Az a lényeg, hogy tisztában legyünk vele. És tudjuk annyira kordában tartani, hogy a funkciónknak megfeleljünk. Azaz meg tudjuk csinálni a dolgunkat.

A saját példámból még szóba került az a bizonyos z betű is, ami tizennégy éves koromban alapjaiban rengette meg a világomat. És az Én-tudatomat. Amihez csatlakozott még anyám keresztneve is. Csak egy betű, mondhatná bárki. De nekem akkor azt jelentette, hogy nem az vagyok, akinek addig tudtam magamat. Én emlékszek rá, nem más, hogy évekbe telt feldolgozni. Nem véletlen, hogy azóta is mindig gondom volt a nevekből. Még most is van.

Sor-kilóg … Muszáj volt. Kisgyerek koromtól belém volt sulykolva, hogy a lábam miatt mindenből ki kell állnom. Bármi, ami veszélyt jelenthetett volna rá. Ezt is fel kellett dolgoznom és megtanulni élni vele. Megszoktam.

„Te kattogsz?” Ez ma reggel volt. „Igen, én. A térdem.” Elképzelem magamat csinos, nőies hacukákban. Sokkal rosszabb lenne. Akkor a kattogást is „palástolnom” kellene, mert az sem nőies. Mivel? Köhincséljek állandóan minden lépésnél, hogy elrejtsem? Úgyis tudnák. Csak akkor nem kérdeznének rá ilyen direktíven. Agyonhallgatnánk. Mintha nem létezne. De létezik. Ezzel kell élnem. És örülnöm annak, hogy kattogás ide vagy oda, nem fáj annyira. Persze, hogy zavar. Persze, hogy nem nőies. Tudok vele valamit kezdeni? NEM.

Dehogynem. Humort varázsolok belőle. „Én még meg sem tudnék innen lépni csöndesen, mert hallatszik a kattogásból, hogy elmegyek.” Keserűség bújtatva? Lehet. Én inkább humornak értékelem. Másból sem állt az életem, mint szarból kellett várat építenem. Azaz a negatívumaimból kicsiholni az összes lehetséges pozitívumot. És minden ellenére örömet találni az életben.

Tőlem független okok miatt – a lábam már tényleg nem az én hibám – mindig perifériára sodródtam. Kilógtam a sorból. Persze, hogy még magam előtt is muszáj volt úgy tenni később, mintha ez az én választásom lenne. Különben nem bírtam volna ki.

Ez az egész blog is erről szól, ezt példázza. „Itt a szivem, ide lőjj, Élet.” (Volt ilyen poszt címem.) Nekem meg az a dolgom, hogy kibírjam. És még élvezetet is találjak benne. Úgy, ahogy képes vagyok.

Körülbelül két órát beszélgettünk ezekről. Minden helyzetben próbáltam azt tenni, amire képes voltam. Lett légyen ez jó vagy rossz, de soha nem adtam fel. Ha kapnék egy időgépet, visszamehetnék a múltba, akkor is ugyanezeket tenném. És ugyanúgy eljutnék eddig posztig. Csak akkor írnék mást, ha újraszületnék, egy konkrét negativum nélkül. Az meg nem lehetséges.

Még mindig ilyesféle témákról beszélgetünk.
Plédet nem hoztam, elfelejtettem. Ma már nem olyan szokatlan, nem olyan rossz. Holnap még jobb lesz. „Elhatároztam” -mosoly