… valami vadság …

Valaha kéjre vágytam.
Gyengéd, simogató kéjre.
Ma már kin is kell, hogy a kéj
tényleg kéj maradjon.
Mazochista énem felszinre igyekszik,
bár még küzd a kognitiv funkciók láncaival.
De győzni fog, kétségem nincs már.
Szégyen van még bennem,
a nehezen vállalt „perverziók” miatt.
Még Elötted is szégyenlem magam, Szerelmem.
De sóvárgom a kint,
melyet adni tudsz,
és amellyel gyönyöröm az égig repited.
Vágyom uralmadnak nemcsak szellemi,
hanem fizikai erejét is.
És kegyetlenségedet.
Vágyom Töled a kinnal átszőtt kéjt,
kérlek, Uram, add meg.
Enélkül nem vagyok teljes.
A vágyva rettegett fájdalom
csapdájában élek.
Csak Te tudsz kimenteni.
Kéjjel átszőtt kinnal
földre tiporni
és Magadhoz emelni.
Csak akkor leszek ujra teljes.

Nagyon kivánlak. Olyan rossz most. Amikor esténként megcsókolsz, az a fénypontja a napnak. Legalább érzem az ized. Érzem, milyen finom a csókod, édes, mint a méz. Selymes a nyelved érintése. Aztán meg órákig nem tudok aludni. Mert kellesz. Kellenél. Na majd.

De azért ugye megcsókolsz ma este is?