Amikor megláttalak a kávézóban, már tudtam, hogy elvesztem. Az a gyönyörű szőke hosszú haj, a hatalmasra tágult csillogó kék szem, ahogy rám néztél és én elmerültem a tekintetedben, mint egy végtelenül mély tóban. A kecses kéz, ahogy lefőzted nekem a kávét, épp olyannak, ahogy szeretem, pedig még soha nem találkoztunk. Megérzés? Vagy a sors játéka velünk.

A hangod csilingelése, ahogy kérdezted, hogy szeretnék-e még valamit. De nem mondhattam el, hogy igen, Téged szeretnélek, a hajadat a kezemre tekerve lehúzni azt a gyönyörűen formált koponyádat a sliccemhez, hogy megtöltsem a torkod a Tőled duzzadó farkammal és mindketten fuldokoljunk a gyönyörtől, csak máshogy.
Hogy hátra menjek Veled a raktárba és elkapjam a torkod, a falhoz kenjelek és megmártsam magam Benned.

Majd holnap. Hisz holnap is ide fogok jönni kávézni. Az a ragyogó tekinteted úgyis erre csábít.

* * *

Másnap Balgaváry Malvínia csámpás, dagadt lábait fájlalva a kis kávézó pultjánál csak nézte a magas, barna negyvenes férfit, aki belépett az ajtón, majd rámeredt kidülledő szemmel.

– Kévé, tea, üdítő, mit adhatok, Uram – mondta neki kissé érdesen, miután a pasi már két perce némán táguló szájjal bámulta. Mit néz ez rajtam ennyire? Végignézett a kávéfoltos munkaköpenyén, megállapította, hogy hétvégén már esedékes lesz kimosni – ma még kedd van, nem pocsékolja a mosóport, ez a szemét főnök úgyis alig fizet valamit a munkáért, pedig lejárja a lábát itt egész nap -, majd visszanézett a pasira és várta a választ. Ha ez a fazon azt hiszi, hogy kitalálom a gondolatait is, akkor téved.

– Tegnap nem maga volt itt – nyögte ki nagysokára a fazon.
– Nem, az unokahúgom egy napra beugrott helyettem, mert időpontom volt a reumatológiára. Egy kávé jó lesz?

* * *

Stíluskeverés. Örkény és Kishont Ferenc még soha nem panaszkodott érte. Nagyon jó írók voltak. Gerald Durrell is. Ki gondolta volna akkor régen, hogy motiválnak majd valamire vén fejemmel.