Nálunk mindenki szó nélkül vitte a keresztjét, nem emlékszem, hogy bárkit is panaszkodni hallottam volna. Nagyanyám sem, aki már fiatal korában évekig ágyban fekvő beteg volt az izületi gyulladástól és gyerekkoromban még nyomorék, deformálódott kézzel is vasalt. Nagyapám sem, aki vitte évtizedekig a munkáját és nagyon sokszor a háztartás teljes gondját, engemet is a gipszágyban, a műtéteim után. Apám se, akinek pedig nagyon fájt a térde a kopástól, most már tudom, hogy mit érzett, de ment és dolgozott. Anyám se … ameddig az agyvérzése után fel nem adta. De neki talán akkor már túl sok volt a kereszt az életében, huszonéves korban özveggyé válva, évekig szenvedve a gyermektelenségtől, aztán küzdve az én betegségemmel, mindennel.

Senki nem akart kevesebb fájdalmat, kevesebb terhet. És nem panaszkodtak.
Én hogyan tehetem meg akkor? Szégyent akarok hozni rájuk???