Sosem voltam beszari. Most sem.

Távolodik tőlem. Nem én tőle, hanem forditva. Régóta érzem. Mintha lassan pont kerülne nála a dolgok végére. De nagyon apró darabokból, igen lassan gyűlik ki ez a pont. Talán jobb lenne, ha gyorsabban tenné? Humánusabb lenne? Lehet.

– Miért nem teszel te, anyám??
– Nem tudok, Selbst. Vagy nem akarok … Megvárom, amig az a pont kikerekedik. Valami perverz kiváncsiság, hogy meddig fog nála tartani? Nekem szerencsém van. Tényleg nem hajt a tatár. El tudom fogadni, hogy a történéseknek sebessége van. Nem mindig egyezik az izlésemmel, de hát a történések ritkán keresik az én kedvemet.
– Mit tervezel?
– Semmit. Csak a szokásos keserű mosolyt Nincsenek ilyetén terveim. Csak az itt és most van. Itt és most épp a kávéscsésze kistányérjáról nyalogatom a kiszóródott sót. És nagyon izlik. Közben elmélázok azon, hogy talán csak nem akarja elvesziteni egy potenciális jóbarát lehetőségét. Még ez sem kizárt