Szélcsengő a múltból …

Amikor ide költöztem, a környékbeli lakások erkélyén több szélcsengő is volt. Kinn ültem néha a padon a ház előtt, néztem a mozgásukat, hallgattam a csilingelésüket. Szerettem volna én is egyet. De valahogy sose került rá sor.

Aztán egyszer mondtam az Atinak, amikor kinn ültünk. Hogy venni kellene egyet. Már akkor se szerette a zajos dolgokat. Azt válaszolta, hogy majd vegyek én, de csak akkor, amikor majd azt akarom vele jelezni, hogy már meguntam őt … mert akkor költözik.

Talán egy jó évvel később egyszer jött haza a boltból és hozott egy szélcsengőt. Bambuszból. Nem erős hangú. Amikor mozgatja a szél, csak finoman összeütődnek a részei … Feltette az erkélyünkre. Azóta is ott van.

Éjjel, amikor az a szél volt, akkor is mozgott … halkan, nem bántóan. Még abban a nagy szélben sem.

Az jutott az eszembe, hogy le kellene onnan már vennem … Hiszen nincs már kinek és miért jeleznie … Már csak egy hasznavehetetlen porfogó.