Kitérő szélcsengővel.

Volt valódim is. Bambuszból készült kis rudacskák. Kifejezetten kellemes volt a hangja. Kaptam. Amikor elment az ajándékozó, ki kellett volna dobnom, de sajnáltam. Tavaj nyáron egy őrült méh vagy darázs – már nem emlékszem pontosan – elvágta a nemlétező gordiuszi csomót. A szélcsengőt találta a legjobbnak lakásproblémája megoldásaként. A csövecskékbe kezdte gyűjteni a virágport és építeni a fészket. Többször is nekifutott az építkezésnek, mert galád módon mindig kitakaritottuk a csöveket. Nem adta fel. Szeretem az állatokat. A méheket, darazsakat is. De őket csak tisztes távolból, nem az erkélyen. Kénytelen voltam kidobni a szélcsengőt. Sajnáltam. De nem tehettem mást. Egyebeket is sajnálok néha. Még mindig. Nem szégyen az. A múltat, a szépet és jót nem szabad megtagadni. Néha fáj is. Nem baj. Azt bizonyitja, hogy nekem legalább maradtak érzelmeim.

Térjünk vissza. Ennyi elég a múltból. Koncentráljunk a jelenre. Szélcsengő nincsen. Hát ma rendeltem egyet. Két nap és itt lesz. Tanulva a tapasztalatokból, nem csövecskés. Falapokból áll. Mondhatni darázsmentes. Már előre örülök neki. Kiváncsian várom, milyen lesz a hangja. Egy új világ szélcsengője lesz.