Szép szeretőm alszik. Délután van, álmositó vasárnap délután. Miért ne aludna hát …

Fölöttünk az üres lakásban épp költözködnek. A lépcsőházból hallik a kiabálás, fennről a nehéz bútorok súlyos csattanása, mintha bombák robbannának a fejünk felett, néha megrezdül a plafon …

Szép szerelmem alszik … folyamatosan hallatszik a kedves horkolása. De ha ébredés után mesélném Neki, biztos azt mondaná, hogy minden apró zajt tökéletesen hallott, azért nem tudott rendesen aludni 😉 Lehet, hogy észleli, – miért kételkednék benne – csak szeretne még pihenni. Elnézem, ahogy fekszik, egyenesen, mint egy szálfa, szinte vigyázzállásban, mindene a rend, a rendszer, az önfegyelem, még álmában is.

Csak egy ember volt, akit ilyen testtartásban láttam ágyban feküdni, egyenesen, kihúzott gerinccel, szinte vigyázzállásban … Kórházban voltam ismerőst látogatni sok évvel ezelőtt. Az egyik ágyon egy idős férfi feküdt, szürke haja ritka, teste egyenes, arca komoly, merev. Ismerősnek tűnt … Néha-néha odanéztem …

Tanár úr … először meg sem ismertem. Az osztályfőnököm volt valaha. És a matektanárunk. Lászlónak hivták, de még gondolatban sem tudtam Laci bácsiként szólitani. Túl kemény, túl távolságtartó volt velünk. Csodálatos tanár volt és csapnivaló pedagógus. Soha senki nem tudta olyan élvezetesen átadni számunkra a száraz matematikát, mint ő … De idős volt már, nyugdij előtt állt, és kissé poroszos szemléletével nem értette meg kamasz diákjait. Nem is szerettük sokan … Én sem.

Kérdeztem akkor róla a kórházi szobában – halkan persze -, mert ugyan ráköszöntem, hogy Jó napot, Tanár Úr!, de látszott, hogy nem ismert meg egyáltalán. Sőt az is látszott tétova szeméből, hogy már azzal sincs tisztában, hogy hol van … Azt mondták a szobatársai, hogy előző nap került hozzájuk, mert vékony, nem az időnek megfelelő öltözetben a város környékén, a sinek mellett kószált, és már annyira elbutult volt szegényke, hogy azt sem tudta, hol lakik … Nagyon idős volt már.

Néztem, sirtam és csodáltam … Minden hanyatlás ellenére még benne a fegyelem, amit mindig következetesen önmagával szemben is alkalmazott és rajtunk is számonkért … Évekig haragudott rám a gimnáziumban. Mert nem arra a pályára készültem, amit ő szeretett volna nekem. És nyakas voltam. Ő azt szerette volna, ha programozó matematikus leszek. Mert amikor majd én dolgozni kezdek, és főleg utána, már a számitógépeké lesz a jövő. Nem hittem neki, akkor a hetvenes évek elején …

Szerintem most ül egy felhő szélén fenn az égben és miközben megpróbálom megérteni, hogy a php-ban miért neveznek bizonyos dolgokat függvénynek és kinos erőlködéssel keresem a tudatom mélyén mindazt, amit ő a függvényekről tanitott, néz engem fennről és kaján mosollyal figyeli kinlódásomat. És megjegyzi, kissé gúnyosan, hogy mindezeket tudnám, ha anno rá hallgattam volna … És tudom, hogy igaza van. Szerettem volna azt a munkát, amit ő kigondolt számomra .. No mindegy … ezt már elbaltáztam. Jobban ismert, mint valaha is gondoltam volna …

Szép kedvesem közben még mindig alszik. Imádom. Bár sokszor nem fogadom el, amit tanácsol, mert elég makacs vagyok néha. Más utakat, más módszereket próbálok. Amik néha eredményre vezetnek. De nem mindig. Mert sokszor rájövök, hogy előbb eljutottam volna egy probléma helyes megoldásáig, ha azon az úton indulok, amit Ő tanácsolt … Sokszor szembesülök azzal, hogy Neki volt igaza. Türelmes velem. De azért néha kissé fenséges-gúnyosan megjegyzi, hogy már rég kész lennék a dologgal, ha azon az úton indulok, ami Ő ajánlott nekem.

Furcsa analógia … a Drága és a rég halott tanárom … és mindez csak egy alvás közbeni testtartásról jutott eszembe … Biztos véletlen. Bár én általában nem hiszek már a véletlenekben …

Kár, hogy én már nem fogok akkor élni, amikor a Drága öreg bácsi lesz. Mert nem lepődnék meg, ha akkor is szálfaegyenesen, vigyázzállásban feküdne délutánonként …

Szép szerelmesem …