” Szerelem : az agy „biokémiájának” terméke?

(1999. Válasz egy cikkre)

Amikor egy magyar pszichiáter nemrégiben arról írt a népszerü nöi lapban, hogy a szerelem tulajdonképpen „hormonális eredetü kényszerbetegség”, amely másfél-két éven belül „szinte kivétel nélkül elmúlik”; noa, akkor fejcsóválva félre tettem a cikket, mint a biologizáló pszichiátria egyik iskolapéldáját. Ez a kémiai elmélet ugyanis megfordítja a tényleges ok—okozati viszonyt: mindig a kémiai vagy biológiai változásokat tartja elsödleges oknak, a lelki élményt pedig okozatnak. Holott a testi és lelki folyamatok kölcsönhatásban állnak, s gyakran – így a szerelemben is – a lelki és kapcsolati tényezök az elsödlegesek: ezek okoznak kémiai, fiziológiai változásokat – és nem fordítva!

Egyébként is, semmi sem indokolja, hogy a szerelmet „kényszerbetegségnek”, „kábulatnak” vagy éppen „örültségnek” tartsuk. Ugyan, mint minden lelki jelenségnek, a szerelemnek is lehetnek szélsöséges vagy éppen beteges változatai, de csak akkor, ha maga az ember, a személyiség megbetegszik, deformálódik. Alapigazság, hogy amilyen az ember, olyan a szerelme. S hogy a szerelmi képesség nem ösztönös, nem születik velünk, hanem személyiségünk fejlödésétöl függöen alakulhat ki.

Az „alakulhat” azt is jelenti, hogy nem feltétlenül alakul ki mindenkiben ez a képesség. Több évtizedes pszichoterápiás praxisomban találkoztam olyan emberekkel, akikben a szerelmi képesség egyáltalán nem (vagy csak csökevényesen) alakult ki. Ök egyszerüen képtelenek voltak úgy igazán „szerelembe esni”. S ezt vagy sajnálták, s esetleg azzal magyarázták, hogy „nehéz az „Igazit” megtalálni”, vagy egykedvüen vették tudomásul, arra hivatkozva, hogy a szerelem úgyis „sötét verem”, misztikus vagy beteges dolog, amitöl inkább óvakodni kell.

Másrészt a szerelmi képesség jó esetben is csak fokozatosan alakul ki a személyiség fejlödése során. Sigmund Freud pszichoanalitikus elméletéböl tudjuk, hogy alapja és gyökere a kisgyermeknek anyjához füzödö, mély érzelmi kapcsolata, valósággal „szerelme” (amely az „Ödipusz konfliktust” eredményezheti). De az óvodás korú fiúk és lányok már egymás iránt is érezhetnek szerelmet, s még inkább elöfordul ez kisiskolás korban. Ez a gyerekszerelem persze még nem olyan, mint a felnötteké, bár a puszi, a simogatás és ölelkezés, vagyis az érzékiség bizonyos elemei már elöfordulhatnak benne. Rendszerint ugyan csak pár hétig vagy hónapig tart, s aligha van „kémiai” (hormonális) alapja, de azért mégis csak a szerelmi képesség elsö szárnypróbálgatása.

A kamaszkorban aztán elöbb-utóbb megjelenik a diákszerelem, amelynek éretlenebb formája a rajongás valakiért, pl. egy elérhetetlen sztárért (vagy tanárért). Egy kicsit érettebb formája a szerelem egy nagyjából hasonló korú partnerbe, akivel már lehet beszélgetni, táncolni vagy levelezni, s lehet fantáziálni egy intimebb, szexuális kapcsolatról, amire aztán vagy sor kerül, vagy nem. Régebben ritkábban került sor erre, de ma már a 16-17 évesek többsége hamar elveszíti a szüzességét. Amit ugyan legtöbbjük a „nagy szerelemmel” indokol, holott valójában a kíváncsiság vagy egyéb motivumok vezetik.

A szexuális vágy, a megkívánás még nem nevezhetö szerelemnek, hanem csak egyik összetevöje annak. Az érett szerelem a szeretetnek különleges, szenvedélyesebb módja, amelyben sokféle, s nemcsak intim testi, hanem lelki igények kielégítését is várjuk egy partnertöl, éspedig kölcsönösségi alapon.

A számunkra fontos igények, szükségletek kielégítésének (vagyis a boldogságnak) fellobbanó reménye természetesen megmozgatja, serkenti a megfelelö agyközpontokat, s elindítja (fokozhatja illetve fékezheti) bizonyos hormonok termelödését, amelyek aztán cselekvésekre ösztönöznek és áthangolják a közérzetet. Az agyközpontok természetesen nem lehetnek állandóan izgalomban, s így a hormonszintek is változnak: csökkennek, ha a szükségleteink kielégülnek (vagy ha belátjuk, hogy az adott partnertöl nem kapjuk meg az elvárt kielégülést).

Ám a fontos szükségletek olyanok, hogy kielégülésük vagy átmeneti mellözésük után újra jelentkeznek, s velük együtt a szerelem igénye és lehetösége is újra megjelenik. Ez alól csak a súlyosan sérült szerelmi képesség jelent kivételt; épp ezért életfontosságú a szerelmi képesség és a szerelmi kapcsolat ápolása. Erre már vannak kidolgozott módszerek, csak sajnos, ezeket még nem tanítják az iskolában.”
Dr. Szilágyi Vilmos, pszichológus

(forrás)