– Az elmúlt órában gondolkoztam. De először is magamnak akartam megfogalmazni az egészet.
– ?
– Arról az emberről. Neki is érzékeltem valahogy az agyát néha. Szerencsére nem olyan intenzíven és gyakran, mint a tiédet.
– Szerencsére?
– Igen. Csak összehasonlításban tudom megmagyarázni valahogy. A te agyad olyan ezüstösen fénylik, ha minden oké. Ha meg nem vagy jól, bármi miatt, tompa lesz a fénye. Mondanod sem kell néha, érzékelem. Az övé meg sötét volt … mintha valami sötéten gomolygó füst lett volna, ami eltakarja a dolgokat. Valami fontosat, amit pedig tudnom kéne.
– Én csak azt éreztem, hogy valami nem kerek. Olyan sunyinak tűnt. Pedig egyáltalán nem ismertem.
– Te nem. De ismersz engem. És lehet, hogy érzékelted az én agyamban lévő kétségeket …
– Az is lehet, hogy csak „elképzelés” az egész.
– Lehet, persze. A színeket csak azért kerestem hozzá, hogy valamilyen hasonlatot találjak. De a bennem lévő rossz érzés az nem elképzelés volt, hanem valóság. Érdekes ez a sunyi szó. Volt valaki, aki szó szerint ugyanezt mondta róla.
– Hmmm.