Szeretem ezt az embert.

Nem tudom, miért. Azt hiszem, hogy nincs is ennek miértje. Csak igy egyszerűen … szeretem.

Pedig sokszor hülyének néz … úgy érzem. Bár ilyenkor – utólag rájövök mindig – tényleg egy icipicit hülye voltam. Vagy legalábbis hülyén viselkedtem … Maximalista, ez a „baj”. Azért teszem ezt idézőjelbe, mert csak első olvasatra érzem ilyen esetekben, hogy baj. Aztán arra is rájövök, hogy nem baj ez. Sőt jó. Mert nemcsak velem szemben az, hanem elsősorban önmagával szemben. Maximalista és nagyon kitartó. Én nem vagyok önmagammal szemben maximalista, talán a kitartóság valamilyen szinten bennem is megvan, de korántse annyira, mint Benne. Sokkal hamarább feladok néha dolgokat. Amiket Ő – hasonló esetben – nem adna fel. Látom ezt nap mint nap …

Sokat tanultam Tőle. És tanulok most is. Néha kissé neheztelek Rá – amikor „számonkér” dolgokat, akkor főleg akkor. Azért tettem a számonkérés szót idézőjelbe, mert nem olyan számonkérés ez, mint hétköznapi értelemben, amivel korábban találkoztam. Ő valahogy máshogy csinálja. Soha egy hangos szava nincs. De a véleményét általában nem rejti véka alá. És ezzel a véleménnyel időnként nehéz szembesülnöm. De sose vált káromra, azt tudom.

Kemény ember. Épp ezért is tisztelem olyan nagyon. Nem sok ilyen kemény, kiforrott személyiséggel volt dolgom a magánéletemben eddig … sőt, talán senkivel sem. Mind sokkal gyengébb volt. Általában nálam is gyengébbek … És tudom, hogy ezekben a régi választásaimban az én személyiségem is tükröződik … erre már rég rájöttem. És féltem is az elején, hogy mi van, ha megint csak egy olyan embert választok, aki csak látszólag kemény. Mert a választás mindig önmagunkról is szól.

Eltelt két és fél év. Talán most már el merhetem mondani, hogy most végre jól választottam.

Sokszor álmodozok arról, hogy milyen jó lett volna, ha korábban találkozunk. Aztán rájövök, hogy valószinűleg nem. Mert én nem voltam alkalmas arra, hogy egy határozott, kemény embert válasszak … Háromszor kellett nekifutnom az életnek nálam gyengébb – és az idő előrehaladtával egyre gyengébb – férfi mellett. Ez is érdekes, ha jól belegondolok. Nem tudom, hogy miért volt a lelkemnek ilyen egyre növekvő kontrasztra szüksége … De biztos volt valamiért.

Selbst … önmagam … ez a gondolatmenet most megint ehhez a kereséshez tartozik, irás közben döbbentem rá. Minden nap egy-egy apró szilánk, a gondolkodás áradatában a helyére sodródó puzzle darab … Lassan kirajzolódik a valódi kép, nem tiszta még, sok darab hiányzik, molyrágta, repedt, törött fotó … Mikor lesz ebből valódi tiszta kép, amelyben már nem tükör által látom magam homályosan?

Nem tudom. De ha valaha elérek ehhez a képhez, abban Neki nagy szerepe lesz.

Szeretem ezt az embert. Sokszor szerelemmel, néha indulattal, erős férfinak érezve és néha kisgyereknek látva … de az élet minden pillanatában szeretem.

Drága Egyetlenem.