Szeretlek, anya
Megint nem aludtam. Most reggel hat van. Tudtam volna aludni, de … nem voltam jó passzban még az alváshoz sem.
Azt hittem kari előtt, hogy majd a Gyerek hiánya lesz a legrosszabb. Tévedtem. Beszéltem velük napközben telefonon, még mindig pakolnak, de lassan már látják az alagút végét és sikerül felszámolniuk a kisszoba kupleráj-funkcióját. És akkor készen is lesznek.
A Gyerek apja beugrott délelőtt, hozott nekem három túrós rétest, a pékségből. Kifejezetten fincsi volt. Aztán vonatra ült és elment a mama sírjához. Meglátogatni.
Valamin ki kellett volna sírni magam, de kivételes módon semmi olyat nem találtam. Na ez is ritka nálam.
Aztán éjjel elővettem a gyertyás gifet és nekiálltam. Már nagyon régen szerettem volna egy animált fejlécet, de a gyakorlatlanságom mindig megakadályozta, hogy összehozzak valami elfogadhatót. Hát ez most olyan lett, ami még nekem is tetszik. Tizenvalahány rétegből áll maga a gyertya, minden réteget el kellett mozditanom balra, csinálni neki egy fekete alapot, aztán minden kész rétegre rá kellett tennem a feliratot. Jó kis munka volt. Közben gondolkozhattam. Hogy ki is hiányzott nekem a legjobban Szenteste.
Anyám. Ő volt az, aki mindig összefogta ilyenkor a dolgokat, szervezett, hogy ki mit csináljon, valamin mindig kellemesen összevitatkoztak apámmal, nem is lett volna igazi Karácsony a vitájuk nélkül. Aztán éjjeltől már az enyém lett a nagyszoba, ameddig állt a karácsonyfa, mert akkor nem lehetett kihúzni a nagyágyat. Igy anyámék kimentek aludni a másik szobába a két heverőre, én meg a felhúzott nagyágyon aludtam. Keskeny volt, mindig odatett nekem egy széket, hogy álmomban nehogy leguruljak a földre és megüssem magamat. Elalvás előtt bevackoltam magam, és néztem a sötétben a karácsonyfát. Mert még akkor is gyönyörű volt. Az enyém volt.
Anya hiányzik most nagyon. Szeretlek, anya.
Belenéztem most abba a pár privát posztba, ami van a blogban. Olyan húsz körül. Háromról gőzöm nincs, hogy miért nem lett nyilvános, a többi az egyértelmű.
Az egyikben találtam egy Lincsit. A betegek városát. Nagyon kemény, pedig nyúlfarknyi az egész.
Lincsit kellene olvasnom. Mert már megint túl fontosnak tartom önmagam. És mégis azt mondom a világnak, sőt magamnak is, hogy ááá, én nem is vagyok fontos. Na ez nagyon nem jó igy. Egyrészt vissza kell vennem a fontosság-tudatomból. Mert burjánzik bennem, hónapok óta, anélkül, hogy észrevettem volna. Másrészt a megmaradt, immár egészséges fontosság-tudatot ki kell mutatnom a környezetem felé.
Nemsokára alszom egyet, aztán nekiállok, feltúrom a könyvespolcokat és keresek Lincsit.
Rám fér.
Lin-csi Ji-hszüan (臨濟義玄, Linji Yixuan, japánul 臨済義玄, Rinzai Gigen) (? – 867) kínai csan buddhista szerzetes, apát, ismert meghökkentő stílusáról. A Japánban rinzai zenként ismert iskolát eredeztetik tőle.
A Hopej (Hebei) tartománybeli Nanhua faluban született, családi neve Hszing Ji-hszüan (Xing Yixuan). Már fiatalon szerzetesnek állt, a kínai buddhizmus iskolái között a csanban találta meg a maga egyéniségének megfelelőt. Több kolostorban is járt, majd eljutva délre Huang-po (Huangbo) mester tanítványa lett. Mikor Huang-po 850-ben elhunyt, visszatért északra, híres tanítóvá vált és hamarosan elnyerte a Hu-to folyó (滹沱河, Hutuo folyó) partján álló, Pekingtől nem messze fekvő Lin-csi kolostor apáti rangját. A kolostor nevének jelentése a rév szomszédsága, s innen vette szerzetesi nevét is.
A környékbéli hadurak csatározásai és a megszaporodó rablótámadások miatt el kellett hagynia a folyópartot. A kolostort egy közeli kisvárosba vitték át egy Vang Sao-jin (Wang Shaoyin) nevű mandarin támogatásával, a nevet azonban, a rév szomszédsága, megtartották. Lin-csi élete vége felé a Hszing-hua (Xinghua) kolostorba költözött át, majd itt is halt meg 867. február 18-án. Úgy tartják, miután székében ülve befejezte beszélgetését az egyik tanítvánnyal, legyintett egyet mind a tíz égtáj felé, megigazította ruháját, és csendben elhunyt.
Tanításait sikerrel Mjóan Eiszai mester tudta meghonosítani Japánban, aki Kínából 1191-ben tért vissza. Az iskola neve Lin-csi nevének japán olvasata után rinzai lett, és idővel az egyik legnépszerűbb buddhista irányzattá vált a szigetországban.
Magyarul Sári László (József Attila-díjas magyar tibetológus, író, műfordító, könyvkiadó, rádiós szerkesztő) írt Su-la-ce írói néven több kötetet is, melyekben Lin-csi életét dolgozza föl anekdotikus stílusban. A kötetek magyar, német és cseh nyelven egyaránt megjelentek.
Wiki