Az a sötét szoba egy házban. Az álmok mélyén pár napja. Mint a Kékszakállú herceg vára … a tiltott gyümölcs. Olyan volt ott ülni. És olyan volt előtte a házban bolyongani. Minden lépés egy apró kis rettegés. Vajon ki veszi észre? Egy tiltott helyen. Mit önmagától tiltott el már régen. A szimbólumok háza, talán nem is valódi. Tilos. Nem szabad. Az álommanó egy szemét. Vajon miért vitte oda? Sok ember volt. Bújkálni kellett. Mi lesz, ha meglátják? És azt mondja valaki, ki innen, te persona non grata! Szégyen lenne? Az is talán. Mit tett volna, ha az álomban elkergetik? Elkullog, mint vert sereg? Szégyenbélyeggel a homlokán? Vagy tovább oson titokban, mint eddig tette, remélve, hogy el tud bújni, mert vágya, érzése olyan szivében, mint valami bűnös, sötét dolog?

Ostoba nő … hogyan lehetne bűnös dolog egy olyan érzés, mely lelkét úgy kitölti, hogy más számára nincs benne hely.

Most visszaemlékszik a szivében a rettegésre … mintha valami csúf, undoritó dolgot tenne … s most a megélt rettegéstől agyában lassan gyűlik a harag. Szimbólumok háza, az bizony … sok hónap minden szorongása, önmaga elleni kétkedése – szabad ezt tennem? – ott kerengett rémitő félhomályként körötte.

Az a túlzott, gyűlöletes lekiismeret. Amely megkeseritette még a legédesebb órákat is. Az.

Jó volt az az álom. Meg kellett élnie. Hogy mindezt végiggondolja most. És végképp leszámoljon az ostoba felettes én ráerőszakolt béklyóival.

És elhangzik agyában a kemény itélet: nem bűnös. Nem is volt az. Hiába érezte hónapokon keresztül (és már azt is tudja, hogy miért …) -mosoly

A szimbólumok házában mégis felszabadittatott. Ha a sors azt akarja, – és úgy hozza – már egyenes derékkal, tiszta lélekkel emelheti meg a fejét.