Szükség lenne rá, nehogy vele vesszen az egész világ
Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a Mesterhez a szerzetesek.
– Mester! Áruld el nekünk, milyen a lélek igazi természete! Sóvárog-e olykor a lélek is, vagy csak a test érez vágyakat?
– Szerzetesek! A lélek igazi természete ma már felismerhetetlen. A fényességes lélek tengefenékre süllyedt roncs, melyre szőrös ázalagok, kagylók, csigák és kavicsok rakódtak. Megkövesedett tetem, mely dermedten lapul a mélyben. A lélekre túl sok anyagi rakódott már, nem érez, nem jelez, tompa mozdulatlanság, némaság. A lélek halott. Sötét üregeiben szörnyek vertek tanyát, s démonok látogatják. Elképzelni is félelem, borzongás – festette a lélek rémségeit Lin-csi apát, majd így folytatta. – És talán megtalálni sem lehet már e roncsot. Oly régen elsüllyesztették. A lélek nem kedvelte a test táplálékait, az emészthetetlen földi port, sarat. Undorodott, ellenállt. Ezért kellett a testnek megszabadulnia tőle. Diadalmaskodott az anyag, a lélek lent a mélyben halott.
– Fel sem lehet támasztani? – kérdezte félénken az egyik szerzetes.
– Nem tudom. De nincs más választás. Szükség lenne rá, nehogy vele vesszen az egész világ. Olykor felviláglik a fény, s feltámad bennünk a lélek utáni vágyakozás. Ám jön megint az ész, a gúnyolódás, a rögeszmés akarás, az alkotás, majd a fáradtság, a csalódás. A lélek nélkül nem tartható fenn az anyagi világ. Akkor elveszünk. Tíz világkorszakra megszűnik a földön a tavasz, az ősz, a tél, a nyár, a füvek, a lombok, az ember, a madár, a bogár. Próbálkozzatok hát, szerzetesek! Támasszátok föl a lelket, ha meg akarjátok ismerni igazi természetét – szólt Lin-csi apát, s a szerzetesek tudták, hogy aznap reggel nem keserűen, csak komolyan beszélt, kolostorában, a Huo-to folyó partján.