Az éjjel megnéztem egy blogot. Már régen láttam. Harmadik hónapja nem ír a gazdája a Facebookon. Hát a blogban sem. Az utolsó egy video poszt. Végignéztem. Régen láttam már ilyen szomorút. Valaha egymás mellett haladt az utunk egy ideig. Tele van a felvétel egy alkoholista és épp ittas ember gyűlölködő mocskolódásával. Aztán rákattintottam a Youtube csatornájára és találtam még egy felvételt, a legutolsót. Az is akkor készült. És még szörnyűbb az elsőnél. A valaha szép arc eltorzulva, szétesett vonásokkal, mélységes elkeseredésben perlekedik a világgal, beszéde akadozó, ittas, mint mindig. Nagyon beteg. És azt mondja, hogy nem bírja tovább, végez magával.

Azóta nincs nyoma a neten.

Eszembe jutott a második. Nem véletlen. Az alkohol rabjából lett paranoid szintén. Emlékszem az ő szétesett vonásaira is. Valaha mindkettő jó svádájú, nagyon simulékony, csábító modorú pszichopata volt, meg tudták fogni a lelkem. Aztán, ahogy megfogták, ki is csavarták, mint a vizes ruhát, szinte szárazra. Mindkettő képes volt valamire. Órákig ülni az asztalomnál, fogni és simogatni a kezem, közben néztek rám csendesen, kezdetben csábító, majd valami nagyon elveszett lélek tekintetével. Mindig összeszorult a szivem, mikor a szemükbe néztem. Valahogy képesek voltak elvarázsolni egy időre. És majdnem elvenni az én eszemet is.

Sajnálom őket. De azt érzem, hogy menekülnöm kell tőlük. Mert lehúznak a csábosságuk emlékével valami nagyon mélyre. Mint ahogy régen is lemerültem velük. Aztán, amikor felülkerekedett az életösztönöm, alig birtam a felszinre evickélni.

Az a mélység nem jó. Nem embernek való. Tartósan megölne. Mint ahogy majdnem meg is ölt egyszer. A szomorúság olyan mély tengere, ami megfojt. Tele van beteljesülhetetlen álmokkal. Csak levegő nincs benne a hétköznapokhoz.

Furcsa az élet. Kettőt is kifogtam belőlük. Bevonzom őket.

Aztán még ezeket is továbbgondoltam. Nem jó gondolatok voltak. Elszomorítottak. Mert nekem szükségem van a mindennnapi levegőmre. Realistán és képletesen szólva is.