Most nem ház volt az álmomban. Hanem a kert. Párszor álmodtam már vele. De soha nem az enyém volt. Mindig a másé. Most az enyém. Hasonlított a régi valós kertemhez? Kicsit. De mégsem. Inkább az a kert gyerekkoromban Vecsésen Nényiskénél, az volt ilyen. Nem volt különösebben gazos, vagy rendetlen. Látszott rajta, hogy erőmhöz mérten rendben tartom. De egyedül csináltam már régen. (A kert szimbolikusan az életem. Egyesegyedül csinálom már régen. Mindig is úgy csináltam, mit kell ezzel akkora kínt látni? Képes vagyok rá. Legyek büszke erre.)

Jött egy férfi. Másé volt. De kellettem. Ő is kellett nekem. Szívfájdalom nélkül elvettem a „másét”. (Ha el lehet venni, miért ne? Nem az övé az akkor már.) Nézte a kertet. Láttam, hogy tetszik a szemének-szivének a látvány. Szivesen művelné. Én meg azt éreztem, hogy kezdek fáradni. És néha szivesen vennék némi segitséget. A kormányt persze nem adnám ki teljesen a kezemből sosem. Amíg élek, amig fizikailag, agyilag képes vagyok vezetni. Ez vagyok. Ilyen vagyok. De én is fáradok.

Nem jó egy nőnek egész életében minden felelősséget egyedül viselni. Még ha bírja a gyűrődést, akkor sem. Ez is torzíthatja a lelket. Aztán majd megkapja, hogy nem nőies. Hát … mitől is lenne már az … Az élete nagy részében minden ereje a túléléshez kellett. És hogy úgy tegyen mindent, hogy mások is túléljenek. Csak úgy tudta a feladatát megoldani, hogy az úthoz nem szükséges dolgokat letette. Ilyen volt a nőiesség is. A munkájához nem volt szükséges.

Kurázsi mamának az élet csak egy útra adott jegyet. Nem retúrt adtak a kezébe. Csak előre mehet. Azon az úton, amit a saját vérével-verítékével taposott ki magának. Ez az ő Útja. Mindig mindent az akkori legjobb tudása és lehetősége szerint oldott meg. És kurvára nem szereti, ha bármit számon kérnek tőle. Mert azt soha nem állította, hogy minden megoldása tökéletes volt. De azt igen, hogy ő így tudott dolgokat túlélni. Más meg máshogyan tudja.

Az életben nincs retúr. One way ticket. Egyszer már irtam erről …

én: – Hogy te milyen finoman fogalmaztál!
kolléganőm: – Tudok én finom lenni, csak nagyon nehezemre esik.

Kurázsi mamának az élet csak egy Útra adott jegyet. Születéskor ne kérj retúr jegyet. Avagy kérhetsz. De kapni nem fogsz. És az Élet még a pofádba is fog röhögni.

Ez egy karácsony előtti elmélkedő poszt lett volna, az ünnep hangulatához méltó. Mert közben folyamatosan hallgatom Mahalia Jacksontól a Csendes éjt.

Szóval egy ünnepi poszt. Na bassza meg. Nálam még az is ilyen „elkúrt” -mosoly
Azt, hogy a lelkemben mi van, úgyis csak én tudom … A többi meg nem érdekes.