– Be. Szállj ki.
– Miért?
– Tisztességtelen vagy. Nem véletlenül etted magad tegnap a felelősség miatt.
– Nem akarok kiszállni önszántamból.
– Miért?
– Mert … mert nem. Világéletemben a nyakamon ültél, amikor a legjobb dolgok voltak az életemben és ha nem tudtál megakadályozni, akkor megkeseritetted. A hobbijaimin kivül szinte semmi örömet nem hagytál tiszta szivvel élvezni. Kellesz, persze … mert sokszor hasznod van. De engem tönkretettél. Legalábbis most úgy érzem. És azt is érzem, hogy ezért most gyűlöllek. Oly minimális boldogság jutott nekem ebben a kibaszott életben … Mindig sajnáltad tőlem. Elegem van már az általad állandóan szajkózott tisztességből és becsületből. Nyomorékot csináltál belőlem vele, baszd meg. Nem vagyok már fiatal. Mire fogok visszaemlékezni az utolsó földi percemben? Végigfut majd előttem az egész életem egy pillanat alatt (volt benne egyszer részem igen régen, akkor is igy zajlott, tudom, hogy ez lesz) és nem lesz semmi, érted semmi, amire majd úgy emlékeznék vissza, hogy tartott tól-ig, de legalább gyönyörű volt. Elegem van belőled. Mindig azzal a nyomorult és álságosan értelmezett tisztesség mániáddal jöttél. És hazudtál nekem. Mert azt mondtad, hogy majd nekem úgy jó lesz … de nem lett jó. Sőt. Nem volt az én id-em soha olyan erős, hogy nagyágyúval kellett volna lőnöd rá. És mindennek csak én ittam meg a levét. Te tettél engem egy tisztességes boldogtalan marhává. Hát köszönöm. Szép munkát végeztél. Büszke lehetsz magadra.
– Szállj ki.
– Kuss. Nem szállok. És kurvára elegem van most belőled.