Sokszor nézem éjjel, amikor kimegyek cigizni. Gyakran ki van takarva a dereka. Félek, hogy megfázik. Ha tudom, betakargatom. De néha annyira maga alá gyűri, hogy nem tudom. Fel szoktam akkor költeni egy kicsit. És amikor mondom, hogy húzza magára a plédet, mert megfázik, akkor álomtól kásás hangon mondja: be vagyok takarózva, Drága.

Imádom. Tényleg a mindenem. Az egyetlenem.

Mindig is szerettem nézni álmában …

Elnézem sokszor az arcát….

Éjjel, amikor megpihen, sokszor megereszkedik az arca és idösebbnek tünik jóval a koránál. Benne van az az arcában annak az 50 fölötti férfinak az arca, akivé majd lesz….és akit én már valószinüleg nem fogok meglátni….

Máskor meg olyan fiatal, mintha még kamasz lenne… látom benne azt a fekete hajú, kékszemü kisfiút, aki a gyerekünk lehetett volna, ha nem ilyen korkülönbség lenne közöttünk. Egy édes, göndör fekete haju, huncut kék szemü kisfiú….akit nem szülhetnék már meg, mégha megfoganna is….mert egy nö ne legyen elmeháborodott és ne akarjon 50 év felett szülni már, hiába menstruál még….

Ilyenkor mindig sirok.

Siratom a meg nem szülhetö kisfiunkat, siratom azt az idösebb embert, akivé majd válik és akit én már nem fogok megérni… ömlik a könny az arcomon. Aztán eszembe jut, hogy Isten kegyes volt hozzám. Mert álmában láthatom, aki majd lesz idösebb korában, nappal meg felsejlik szeme csillogásában a kisfiú… Másnak ennyi se jut egy életben….és örülök…illetve próbálok örülni…és belenyugodni abba, ami van és örülni Isten ajándékának…..

De az ember oly hálátlan néha….mindig többet szeretne….és örülök ugyan, de örömöm szomorkás…és kérem Istent, hogy ne büntessen meg mohóságomért és még sokáig tartsa meg bennem ezt a szomorkás örömöt!

Szeretöm, férjem, uram, gyermekem….minden testet ölt benne…

Istenem, Uram, köszönöm Öt Neked.

Uram, nem vagyok méltó hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem….