Kiült egy kicsit a napra. Már ereje van. Melegít. Csukott szemmel élvezi a dédelgető sugarakat. Olyan, mintha áthatolna rajta, beszívja minden porcikája.

Meleg. Tavasz. Végre.

Félbóbiskolva szendereg, közben azért végigfut az agyán a gondolat: a férfiak is érezhetik a tavaszt. Éledezik az udvarlási kedv. Egyre többen, egyre gyakrabban kerülgetik.

Még korai.

Majd akkor, amikor már rakétaként rohannak a vérében a hormonok. Majd akkor jöjjenek. Majd akkor választ. Nem az agya, inkább az ösztöne lesz a bíró: ki az az egy, akivel érdemes ezt a szépséges tavaszt még nagyobb gyönyörrel megkoronázni.

Csukott pillákkal is érzékeli, hogy megint közeledik egy. Fél szemmel rásandít s csak egy szóval, a szunyókálástól rekedtes hangon jelzi: később.

Az ember nyelvén talán nehezen érthető. Mert csak annyit hall belőle, hogy a napon sütkérező nőstény figyelmeztetőleg felnyávog:

Maúúúúú …