Mindig elcsodálkozik. Hogy reggelre milyen sötét lesz a maradék tea. Nem gyakorlott teázó. Ha lenne olyan szó a teafőzésre, mint a cigarettára a kocabagós szó, akkor azt használná. De tudomása szerint nincsen.

Felforralja a vizet, bele a filtert, aztán jóvan.

Ennyit ért a teázáshoz … Nem sok. Így ilyenkor másnap reggel mindig elcsodálkozik, hogy lehet, hogy az a szép mély aranyszín folyadék – nem áztatta benne sokáig a két filtert, annyit azért tud, hogy nem igazán jó a sok csersav – hogyan válik olyan sötétbarnává. Amikor kiönti és elöblíti a lábast, nézi a barna löttyöt. És valamiféle méregkeverőnek érzi magát. Vagy boszorkánynak … Igen, ez a jobb szó. („Te egy boszorkány vagy …”)

Hogy ennek a posztnak semmi értelme nincs?
Dehogynem.

Ha megkérdeznék tőle, hogy mivel telt az estéje, mit mondana? Csak ennyit: ‘Bioenergia átadást gyakoroltam.’ És nem hazudna egy szót sem.

Itt megáll az írásban, mert eszébe jut valami. Kiveszi a kistükröt az asztalfiókból, megnézi a nyakát. Igen, ott van még a két kis piros folt. Teljesen olyan, mint egy vámpírharapás. Hümm. De hiszen elvben én vagyok a vámpír, nem? Meg a boszorkány is … Hogy is van ez? Valami nem klappol. Á, nem szabad elvakult feministának lenni. És minden jobb pozíciót magamnak akarni. Vannak hímnemű vámpírok és boszorkányok is.

… nem véletlenül menekült előle majdnem egy évig …

És akkor most ezt a dumát hova? Hát ide. A helyére -mosoly
Nem azért kínlódtam három hetet …
Ja. Este kész lett. Én is kész lettem … Soha többé baromság? Reméljük. De ez már a lepényhal kategóriája … A remény mellett sajna én is ismerem magamat. De majd igyekszem.