Nem szeretem a telet. Régen volt az már, amikor még szerettem. Amikor élveztem, hogy „embermagasságú” – amilyen magas 5-6 évesen voltam – hófalak között lehetett sétálni. Amikor még nemcsak azért volt a tél szép, mert nem féltem attól, hogy a rossz lábammal elcsúszok a hóban, ha elcsúsztam, hát nevetve felkeltem. A kisgyermekek még oly ruganyosak …..

Hanem azért is volt szép, mert sokáig megmaradt az utcákon a fehér hótakaró – nem volt még tizedennyi benzinpusztitó, ami pillanatok alatt letapossa, meggyalázza azt a szüzies fehérséget …. Wazze, akkor még lovaskocsik is jártak a városban szépszámmal … Atyám, de vén vagyok már …

Akkor még jó volt a tiszta hóból hóembert épiteni, sárgarépa orrút, szén szemüt. Mert még szenes kályhával fütöttünk …

Talán ha jönne egy jótündér és visszavarázsolna újra 5-6 évessé, akkor ismét szeretném a telet? Hmmmm ….