Kizárt dolog, hogy ne lenne ilyen. Miért is lepődök meg mindannyiszor rajta …

Régen volt ilyen elbaszott kedvem, mint ma … Naná, hogy csörög a munkahelyi telefon. Laci. „Van valakid? Mikor jössz már el? Hiányzol.” „Nincs senkim. Nem tudom. Lassan egyszer eljutok hozzád is.”

Kegyes és aljas hazugság. Mert leginkább majd „odaát” … ott, ahol mindig is a feleséged leszek. De most kár volt, hogy felhivott. Mert mesélte, hogy van egy új telefonja. Modern, szinte egy kis számitógép. Kérdeztem, hogy minek neki olyan. Soha nem értett különösebben a telefonokhoz … Mindig én tanultam meg, hogy kell használni. Aztán én mutattam meg neki is …

Néha nem bánnám, ha nemcsak fényképeim, hanem emlékeim sem lennének. Főleg, amikor igy fájnak … Most megint szomorú vagyok.