Vajon melyik a fontosabb? Sose filóztam el ezen. Főleg nem önmagamat illetőleg. Mi ér bennem „többet”? Azért teszem ezt idézőjelbe, mert szerintem nem igazán lehet elválasztani őket. Az embert jellemzi a teste, az agya, a lelke. Ez mind adja ki az embert, önmagát. Szerintem. De úgy látszik, más nem igy gondolkodik. „Vén” fejemmel kellett most ezzel szembesülnöm. No, nem baj.

És most kivételt teszek. Mert olyan valakit fogok idézni, akit nem akartam sose, és itt nem is szoktam. De olyan elgondolkoztató volt, amit irt. Tanulnom kell belőle.

Mint ahogy meg szoktam kérdezni a gyereket, hogy van az apja, úgy néha felhivjuk egymást Lacival is. És Tomi is erre szokott gurulni néha, vagy telefonál, és megkérdezi, hogy na hogy vagy, anyám. Teljesen természetes. Együttéltem minddel. Igy néha az ex üzenőfalát is meg szoktam nézni a Facebookon. Nem gyakran, hetente, kéthetente, ahogy jön. Mint ahogy megnézem néha Laci lányát is, van-e vele valami újdonság. Hiszen én neveltem több, mint három évig. És szerettem. Ugyanigy megnézem néha az ex kislányát is. Nincs ebben semmi. Az életem minddel párhuzamosan futott egy ideig. Érzelmek kötöttek hozzájuk.

Ma megnéztem az ex üzifalát. És végre nem tanmeséket találtam, hanem valami saját gondolatot. És a tartalmán, ami boldogságot sugárzik, először meghatódtam. (Később már nem annyira -mosoly )

Testet szerettem,
És ürültem.
Agyat szerettem,
Stagnáltam.
Lelket szeretek,
Kicsordulok.
🙂

Úgy tűnik, hogy most boldog. Örültem, ahogy olvastam. Másodszor is örültem, ahogy olvastam. Még harmadszor is. Negyedszer viszont elgondolkoztam …

Mert mit is szeretett akkor bennem? Az agyamat. Ez jó érzés, persze. De nekem nemcsak agyam van, könyörgöm. Az agy egy felhalmozott tudáshalmaz, némi logikával megfűszerezve. Legalábbis az én agyam. Sok tekintetben büszke is vagyok rá néha. De sosem szálltam el magamtól. A testem olyan, amilyen. Ezt osztotta az élet. De önmagamban egyiket sem tartom a legfontosabbnak. Ha már egyáltalán bármilyen rangsort fel lehet állitani. Mert változatlanul hangsúlyozom, hogy szerintem nem igazán lehet … mert ez a három dolog, ez ad ki engem. Ha bármelyik más lenne, már nem én lennék. De ha mindenképp rangsort kellene felállitani, akkor mégis a lelkemet tartom önmagamban a legfontosabbnak. Mert az agyammal gondolkozom, mérlegelek. De az érzelmeket a lelkem adja a személyiségembe. És én fontosnak tartom az érzelmeket. Mindenkiben. Igy magamban is.

Menjünk tovább. Ha már igy szétbontva vizsgálom magam (borzasztó nagy marhaságnak tartom), akkor a gyerek apja szerette a testemet, meg az agyamat. A lelkemmel vajmi keveset foglalkozott. A Tomi szintén ugyanezeket szerette bennem. Az ex meg csak az agyamat, úgy tűnik. Egyedül Laci volt az, aki mindhármat értékelte bennem. És ő is olyan fontosnak tartotta az érzelmeket, azaz a lelket, mint én.

Vajon volt még valaki, akit a lelkem is érdekelt? A lelkem, az érzelmeim, aminek terméke már több, mint négy éve kerül bele a blogjaimba. Minek is irtam én ezt a blogot? Miért is kezdtem el? Mert ezeket akartam virtuális papirra vetni. Magamnak. És neki. Hát ezekszerint ezt tényleg csak magamnak irtam. Mert a bennem lévő lényeg (ha egyáltalán lehet ezt igy osztva mérlegelni, mert szerintem nem lehet, őrült nagy marhaság … és igen felszines érzelmi világot feltételez annál, aki igy szemléli az embereket) az nem volt számára fontos. Az agy, az ész csak. Tudtam én ezt. Hiszen milyen hasznos volt, hogy sok mindent megtanultam a neten, a szerkesztésben, amiknek ő is hasznát vette aztán. És az agyammal kerestem a pénzt … az ő olvasata szerint. (Ez sem igaz, bassza meg, mert hiába szellemi munkát végzek, abban nemcsak az agyam van benne.) A lelkem az százszor, ezerszer jobban benne van. De úgy látszik, hogy ezt nem értette … Ezért is untatta az, mikor nem a munkám érdekességeiről, hanem a nehézségeiről beszéltem neki. Az érdekességekről az agy mesélt. A szörnyűségekről meg a lélek … És azt nem viselte. Untatta. Egyszer meg is mondta.

Sosem volt ő társam lelki értelemben. Az agyam termékeit élvezte. De a lelkem – a lényegem, ha egyáltalán van értelme részekre választani az embert, mert szerintem nincs – az sose érdekelte. Felszines gondolkodásmód.

Vajon volt még valaki, akit a lelkem is érdekelt? Igen, talán volt. Egy rövid közjáték volt az életemben. De az nemcsak két test, két agy, hanem két lélek találkozása is volt. Nem véletlen, hogy mérhetetlenül sokat segitett abban, hogy rövid idő alatt túljussak az ex miatti csalódásom derékhadán.

Vajon lesz még valaki, akit a lelkem is érdekel?

Hát, nem bánnám. Ebből még elég kevés jutott nekem. Az Életnek van itt még pici tartozása felém -mosoly

Megirtam ezt a posztot, Entert nyomtan neki, majd végigolvastam … És alatta láttam az előző posztot. Na basszus -fet Nincsenek véletlenek -mosoly